Ovidius: Átváltozások

Íme a híres-nevezetes, ókori római eposzféleség egy részlete, az összesen 250 történet egyik legbájosabbikának eleje.

„Pygmalion szívből gyűlölte a sok kicsapongást,
elborzadt, hogy a nők bujasága hová fajul, és hány
bűnt csen a természet lelkükbe: magányosan élt hát,
nőtlen volt, és nászágyában szálegyedül hált.
Híres szobrász lett, elefántcsontból faragott egy
nőszobrot (szebb nőt anya még sose szült a világra,
és sose fog), s a saját szobrával esett szerelembe!
Arca a szűzlányé, élőnek tűnne, ha látnád,
s hinnéd, megmoccan, csak még gátolja szemérme.
Annyi a művészet, hogy igaznak látszik a művi!
Ámul Pygmalion s egy műnő-testbe bolondul.
Megsimogatja: vajon hús-vér-e? Csupán elefántcsont?
Azt, hogy tán elefántcsont lenne, tagadja veszettül.
Csókolgatja, viszonzást vár, szól, s fogja ölelve,
és úgy véli, az ujja a lány húsát tapogatja,
és meg-megretten, hogy kék foltot hagy a testén.”

A Tizedik könyvből a 243-258. sorig, az összesen 11 955 sorból tizenhat. Az egész mű az őskáosztól kezdve egészen Julius Caesar haláláig meséli el a dolgokat. Az utóbbi esemény Ovidius születése előtt mindössze egy évvel következett be. A roppant költemény ún. daktilikus hexameterben íródott – ugyanabban a versformában, amelyben az Íliász, az Odüsszeia és Vergilius Aeneise.

Évek óta láttam különféle folyóiratokban részleteket – egy idő után vadászni is kezdtem rájuk. És most megjelent egy illusztrált kötetben, egyben el lehet olvasni. A fordító, maga jogán is elsőrangú kortárs költő, nagyszerű munkát végzett, egy fontos ókori művet tett hozzáférhetővé mai magyar nyelven. Nyilván úgy érezte, hogy ez egy „nagy adósság”, hiszen Devecseri Gábor 1964-es fordítása óta hatvan év telt el (és azt a magyarítást a szakma és az irodalmi élet nem tekintette igazán jól sikerültnek, noha csak egy – félig – ledorongoló kritika nyugtázta a megjelenést.)

Csehy Zoltán nevét fel kell jegyeznünk a nagy újrafordítók, Nádasdy Ádám (Shakespeare, Dante), Márton László (Niebelung-ének, Faust), Gy. Horváth László (Tolsztoj) és Barna Imre (Zabhegyező, valamint, úgy tudni, Boccaccio) mellé. Csehy Zoltán azért is érdemel nagy ünneplést, mert ez a munka – minden leleménye és poétikai ereje ellenére – a fent említett művekkel ellentétben – aligha lesz zajos közönségsiker.

Bár nevezik eposznak is az Átváltozásokat, de valójában nem az, sokféle műnem keveredik benne. Akárhogy kerülgetem a forró kását, nem hallgathatom el – míg a folyóiratközléseket nagy érdeklődéssel faltam, így egészben elsőre nem kötött le a könyv – még ebben a friss, új fordításban sem. Állandóan érzem, hogy fontos alapművet (Csehy gúnyos terminusával ún. kultúrskalpot) olvasok, de a megindultságból nem következik a műélvezet magas foka… 

Ha ennek okát keresgélem, hamar eljutok Szabó Árpád A trójai háború című letehetetlen történetgyűjteményére, iskolás koromban ronggyá olvastam. Diákkoromban tudtam meg, hogy a szerző elsőrangú ókortudós volt, akit 1956-os szerepe miatt elbocsátottak egyetemi tanári állásából. Ez a csodálatos könyve éppen a forradalom évében jelent meg, tehát nem a félreszorítottság idején született, ahogy egy ideig gondoltam. Nos, A trójai háború gyönyörű (időnként öntudatlan hexameterekbe tévedő) történetfüzérének egyik forrása éppen az Átváltozások volt. Hiába forgatom az eredetit, amely másképp van kiszínezve. Számomra elírták a sztorit Ovidius elől.

Persze ott a forma, annak minden virtuozitásával. Megpróbálkoztam a Pygmalion történet eredetijének első mondatával: „Quas quia Pygmalion aevum per crimen agentis / viderat, offensus vitiis, quae plurima menti / femineae natura dedit, sine coniuge caelebs / vivebat thalamique diu consorte carebat.” Megkopott latin tudásommal is dobtam egy hátast attól, hogy milyen virtuóz módon vannak a mondatrészek szerteszét dobálva, és hogy a gondolat/mondat végére mégis minden milyen természetesen összeáll. A magyarban ezt tökéletes lejtéssel szépen kiegyenesítette a fordító, hiszen az értelmet helyezte a csengés-bongás elé.

Ahogy olvastam a kedves történeteimet, egyiket a másik után, néha az volt az érzésem, hogy ez nem is fordítás – ugye nincs ennél nagyobb dicséret?

Az új fordítás azért is nagy dolog, mert ezzel Csehy úgymond meghosszabbította tartózkodási engedélyünket az A-kategóriás kultúrnemzetek asztalánál – ahol is újra és újra lefordítják és kiadják az ókor alapműveit. Emily Wilson 2017-ben megjelent Odüsszeia fordításában (és a 2021-es Íliász átültetésében) szakított a korábbi, férfi fordítók által rögzült szóhasználattal. A korábbi fordítások a hűtlen szolgálólányokat (akiket Télemakhosz kivégeztet) gyakran „szajháknak” vagy „ringyóknak” nevezték. Wilson rámutatott, hogy az eredeti görög szövegben a szlavesz (rabszolganő) szó szerepel, így ő következetesen rabszolgaként hivatkozik rájuk, rávilágítva kiszolgáltatott helyzetükre. De jóval árnyaltabban ábrázolta az Odüsszeuszt már az első sorban leíró polütroposz melléknevet is, nem „leleményesnek” vagy „sokat próbáltnak” fordítja azt, hanem a sokatmondó „complicated” (bonyolult/összetett) jelzővel illeti.

2018-ban Ovidius olvasottságának koporsójába újabb szöget vert egy brit könyvsiker. Ebben az évben jelent meg Stephen Fry (1957-) angol író, színész, rendező és humorista új, Mythos. The Greek Myths Retoldcímű vastag, mulatságos könyve, 9-99 éves olvasóközönség számára. Két évvel később már magyarul is megjelent a Kossuthnál Mítosz – görög mitológia angol humorral címmel, Kisantal Tamás fordításában. Fellapoztam a Pygmalion történetet és kb. ötszörös terjedelemben meséli el a sztorit, minden malackodás nélkül. (Fry-t egyébként III. Károly király hosszúra nyúló trónörökössége alatt egyszer „Nagy-Britannia nemzeti kincsének” nevezte, és ebben teljesen igaza van.)

Csehy fordítására visszatérve meg kell említeni, hogy milyen ragyogó jegyzetanyagot állított össze, hetven (!) oldal terjedelemben. Mindegyik történetet röviden összefoglalja, csak utána jönnek az egyes sorokhoz illesztett jegyzetek. Megítélésem szerint a fordítás jelentőségéhez nem érnek fel sem Dallos Ádám illusztrációi, sem a vastag kötet tipográfiai megoldásai, mint az esetlen címlap, a főszövegétől különböző betűtípusból szedett túl kis oldalszám, az élőfej hiánya stb.

A címlapfotó Valuska Gábor munkája.

(Kalligram, 2026. Dallos Ádám illusztrációival. A fordítást a latin eredetivel egybevetette Polgár Anikó. Borítóterv: Ágoston Dóra. Grafikai elrendezés: Hrapka Tibor. 568 o., 5990 Ft.)

Török András művelődéstörténészt 17 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2025-ben és 2026-ban. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)