Schumacher koma vs. nyárspolgár kóma

Egy évtizeddel ezelőtt (2013.12.29-én) szenvedett balesetet Michael Schumacher a Francia-Alpokban. (Ennek a szövegnek az alapja akkor született.)

A hétszeres világbajnokot (és nimbuszát) először mesterséges kómában, majd hétpecsétes-titokban tartotta/tartja a család. Magas labda, hogy a zinternetek fotelszakértő/mindenhezISértő népének kommentjeire reagáljak, de ezt már Paul Walker balesete kapcsán, egy hónappal korábban megtettem. (Schumi síbalesete előtt 28 nappal halt meg a Halálos iramban sztárja egy autóbalesetben.) Nyilván hasonlókat írhatnék most is. Ezúttal azonban tartózkodom ettől. A történet ismert, Schumi a kijelölt pályán kívülre tévedt. A sziklának csapódáskor bukósisakot viselt. Ha ezt nem tette volna, valószínűleg ott helyben szörnyethal.

Ha eddig még nem tettétek meg, (pl. mert kőőőkemény férfiak vagytok), vegyétek meg első bukótokat az idei síeléshez. Komolyan. Tudjátok, sapka-sál!

Erőss Zsolt és Suhajda Szilárd halálakor is elgondolkodtam azon, hogy mi, ún. emberek, mennyire különbözően gondolkodunk az életminőségről. Valaki egész életében kis fonott kosárkában  trófeákat (nők, autók, kütyük, aranyérmek, üzleti kapcsolatok, cégek stb.) gyűjt, van aki pedig élményeket, könyveket és valódi emberi kapcsolatokat. A lényeg talán éppen az, hogy sem jogunk, sem erkölcsi alapunk nincs ahhoz, hogy elítéljünk valakit azért a döntéséért, hogy az „élethossz/életszélesség” mátrixban hová teszi le a voksát.

Kockázatvállalási szempontból az egyik szélsőség az, amikor valaki kudarckerülőként minden esetben a tutira játszik. Ebben az esetben (többek között) életének hosszát próbálja nyúúújtani és a kockázatokat elkerülni. A másik végén azok a sikerorientált (akár) adrenalin függő arcok állnak, akik veszélyt és kockázatot esznek reggelire. Ők nem (feltétlenül) a hosszra, mint inkább életük „szélességére” hajtanak. Vérmérséklete és motivációi szerint ezen a széles skálán helyezkedik el az a nyolcmilliárd ember, aki napi döntések tucatjaival éli és befolyásolja önmaga és családja életét. Szándékosan sarkítva az üzenetet, e két komponens (hossz, szélesség) adja ki azt a területet, amelyre a végelszámolásnál nagy zöld szövegkiemelővel ráírjuk, hogy „ÉLET”. (Annak is csupa nagybetűs, ballagáskor-iskola-igazgató-kántált verziója.)

A 100 évet saját falujában leélő, onnan ki nem lépő néninek van/volt „igaza”, vagy Janis Joplinnak?

A zombie tévéző 1,2 mázsás amerikai (de nem csak) nyárspolgár (kertváros, két gyerek+kutya, útlevél nincs, heti fűnyírás) él/élt jól, vagy Erőss Zsolt? (Most ne keverjük be a tisztesség és hasznosság fogalmát a képbe.) Szándékosan írtam egy férfi és egy női példát is, hiszen a két nem biztonság iránti igénye jelentősen különbözik, mivel az elmúlt (kb.) kétmillió év során teljesen más szerepünk volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek bátor nők, vagy gyáva férfiak, csak azt, hogy a biztonság köztudottan magasabb helyen szerepel a nők preferencia listájában.

Nem az a kérdés tehát, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy előtte van-e.

Szóval mindenkinek joga van hozzá, hogy eldöntse, a szilveszteri bungee és/vagy base jumping közben a virsli mindkét végét bemártja-e a chilis Globus mustárba, vagy éjfélkor meggyes, alkoholmentes gyerekpezsgővel koccintás után, koffeinmentes kávéval próbál fennmaradni a Bud Spencer, Sas Józsi, Benny Hill toxikus triumvirátus előadásán. Akár így, akár úgy tesz, előbb utóbb meg kell fizetnie az élmény (vagy a helyén tátongó űr) árát. Akkor pedig már késő siránkozni.

Itthon már azzal is kiegyeznék, ha a honi nyárspolgárok legalább polgárok lennének…