Szeret én, szeret te, szeret ő

Ezt a kérdést tette fel egy kedves férfi, akinek kölcsön adtam Marguerite Duras: A szerető című könyvét. Másnap felhívott, találkozzunk, beszélnünk kell. Akkor nem értem rá, de bedobtam a postaládájába a filmet, amit aznap este meg is nézett a feleségével. A következő hétfőn összefutottunk egy napsütötte, hideg belső udvaron, és mindketten elkéstünk a következő programunkról.

A téma örök, a szerető.

a szerző harminc évesen

Marguerite Duras regénye rövid. És nehéz a levegője. Próbálod benntartani a levegőt, míg olvasol. Persze nem bírod a regény végéig, körülbelül ott, ahol a főszereplő lány beül leendő szeretője autójába, veszel egy mély, fülledt, romlott, és áporodott slukkot, épp olyan, mintha a hősnő előtt állnál, közel, és a kilélegzett levegőjét szívnád oxigén helyett. Aztán le sem teszed a könyvet, míg az utolsó oldalról fel nem száll a füstös, testszagú, monszunpárás utolsó sóhaj. Nem könnyebbülsz meg azonnal. Eltelik pár nap, míg ki tudsz lépni Duras ópiumfüstös párájából, és újragondolod a szöveget.

Hiszen csak szöveg, nem?

Tudjuk, hogy önéletrajzi regény, még akkor is, ha bizonyos szereplőket átnevez, összegyúr, különválaszt. Tablószerű alkotás. Fotók alapján készült, nézi őket, és az írónő egyes szám első személyben ír, utána egyes szám harmadikban, attól függően, mennyire húzza be egy fénykép, felvillantva az 1900-as évek Indokínájának társadalmi problémáit is. Kevés szöveg volt rám olyan hatással, mint Duras A szeretője. Ajánlgatom a baráti körömnek, a tanítványaimnak, beszélünk róla chaten, telefonon, személyesen. Vitázunk is.

Én állítom, hogy az ilyen regényeket kell bepasszítani a kötelező olvasmányok közé.

Esetleg valamelyik helyett. Ha valahogy rá akarjuk szoktatni a fiatalokat az olvasásra, ez elég jó könnyű drog. Vagy inkább kemény drog, könnyebben rászokunk. Azt mondja az alig felnőttkorba lépett diákom, ez olyan állat volt, hogy azonnal adjak még neki címeket, de csak ilyet, amitől éjjel fél kettőkor, miután kiolvasta, a mellkasára ült valami, és nem tudott elaludni. A regény világszerte kétmillió-négyszázezer  példányban fogyott, és még megjelenése évében elnyerte a rangos Goncourt-díjat.

A regény szimbólumrendszere is egyedülálló, elegendő megemlíteni az átkelést, ami többször visszatérő motívum a könyvben, a lány tetteiben, ahogy átkel egyik életéből a másikba, egyik helyszínről a másikba, egyik énjéből a másikba.

A regényből Jean-Jacques Annaud készített filmet.

Ha ajánlhatom, először a könyv, aztán a film. (Ugyanaz a diák másnap újraolvasta a regényt.)

„Már tizenöt éves koromban érzéki arcom volt, pedig azt se tudtam, mi az érzékiség. Az arcom felhívta magára a figyelmet. Ezt anyámnak is látnia kellett. A két bátyám mindenesetre látta. Minden ezzel kezdődött, ezzel a feltűnően elcsigázott arccal; azzal, hogy a szemem köré önmagát megelőzve vésett karikákat az idő, az experiment. Tizenöt és fél éves vagyok. Átkelés a Mekongon. Visszamenni Saigonba, az valóságos utazás, főleg autóbusszal. És azon a bizonyos reggelen is buszra szálltam, Sadekban, ahol anyám a leányiskola igazgatója, véget ért a vakáció, hogy éppen melyik, arra nem emlékszem.

A szünidőt a kis házban töltöttem, itt volt anyám szolgálati lakása. Aznap utaztam vissza a saigoni leányotthonba. A busz a sadeki piactérről indult, főleg bennszülöttek utaztak rajta. Anyám, mint rendesen, most is kikísért, és rábízott a sofőrre, mindig rábíz a buszsofőrre, ne adj’ isten, történik valami, tűzvész, meg akarnak erőszakolni, útonállók rohanják meg az autóbuszt, vagy elsüllyed a komp.”

Mondd hogy lehet az, kérdezi a férfiismerősöm, hogy amire sokan negyven fölött sem ébrednek rá, az egy tizenöt éves lány szájából hitelesnek hangzik, honnan tudja az örök igazságot, hogy a szeretőt csak a pénzéért kell, vagy lehet szeretni. Honnan tudja, „hogy a férfi tart tőle. Már az első pillanatban sejt valamit, azt, hogy a férfi ki van neki szolgáltatva.”

graffiti Párizsban a szerző házfalán

Miért van úgy, hogy a szerelem nem akkor hal meg, mikor kimondjuk, hogy nem szeretlek. A lány azt mondja: a pénz miatt szeretlek. A szerelem csak akkor ér véget, mikor örökre, és végérvényesen ki tudjuk magunkból vetni a másikat. Hiába mondja ki a férfi, hogy meghalt, hiába nem teszi magáévá a lányt. A hosszú évek múlva telefonáló, bizonytalan hang újra a szerelmet idézi.

A nő pedig akkor sem kér belőle.

„Mindent úgy csinált, ahogyan szokta, egy ideig még mindent úgy csinált, ahogyan szokta, megfürösztött az agyagedények vizében, aztán odavitt az ágyra. Odajött, mellém feküdt, de már nem volt benne semmi erő, semmi férfierő. Bármilyen távoli volt is az elutazásom napja, mihelyt ki lett tűzve, már semmit sem tudott kezdeni a testemmel. Hirtelen történt. Tudtán kívül. A teste már nem kívánta azt, aki nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá tenni, azt hittem, még tudlak, de már nem. Azt mondta, meghalt.„

Igazi-e a lány nem létező szerelme, vagy azt is hazudják egymásnak, hogy nem, ők aztán nem szerelmesek egymásba. Igazi-e a mi szerelmünk? Átjut-e a túlsó partra a Mekong széles, piszkos sárga, erős sodrású deltáján?

Az eredeti szöveg az olvasoterem.com oldalon jelent meg.