Member of Group ›
A nyugati hadtest
Csütörtökönként locsogunk/ fecsegünk az Életről. Meg mindenről.
Török András
Simplicissimus
Olvasni jó, a könyvet továbbadni kúl.

A nyugati hadtest

Székely János: A nyugati hadtest

Megint be kellett látnom, hogy érdemes hallgatni a barátaimra. Nyilván nem véletlenül ajánlanak egy háborúról szóló történetfüzért. Tudják ők jól, hogy az iksz plusz egyedik második világháborús sztorinak nagyon ütősnek kell lennie, hogy kézbe vegyem.

Na, ez éppen olyan. Műfaja, fókusza egyformán szokatlan. Összesen tíz írás, forma szerint ötször kettő, a párokból az első mindig jóval rövidebb, azok egyes szám első személyben íródtak. Afféle dőlt betűs bevezetői a második, hosszabb, meglepőbb, tekervényesebb történetnek. A legelső az egész könyvnek ajánlója. Így kezdődik:

„Egy jó szemű, de úgy látszik, nem elég jószívű író, akit éppen ezért (rossz mája miatt) nem is nevezek meg, azt mondta egykor: »a betegség a szegények utazása«. Olyasmit értett ezen, hogy a szegény ember minden élményét, kalandját, egyhangú élete minden eseményét nyavalyáinak köszönheti; éppen ezért másról sem beszél, csak bajairól; belőlük meríti mindazt a csevegnivalót, amit a gazdagok utazásaikról hoznak magukkal. A nyomorultak egyetlen beszédtémája: maga a nyomorúság. Pontos és kegyetlen mondás – de azért fejleszthető is. A magam éppolyan pontos s talán még kegyetlenebb megfigyelése szerint némi kiegészítésre szorul, éspedig a következőre: »a férfiak utazása viszont a katonaság«.

(…) Tudom én, kedves hölgyeim (és kedves uraim is), tudom én, hogy szívesebben olvasnak útirajzot például Amerikáról – de Amerika, Kína, Kuba élménye énnekem nem adatott meg. A háború megadatott.”

Az ehhez tartozó történet címe Pálinkás – hamar kiderül, hogy ez annak a megátalkodott lónak a neve, aki a hadapródiskolában a szerzőnek jutott és folytonosan levetette magáról, ezzel köznevetség tárgyává, valóságos páriává tette. Kettejük párharca eposzi méretűvé és izgalmúvá terebélyesedik. Egyszer aztán úgy tűnik mindennek vége, amikor az író (még gyerekember) egy bukás során olyat tesz, amit nem lenne szabad. Ezzel megmenekül a biztos haláltól. A történetnek meglepő, sőt megdöbbentő csattanója is van, közvetve fontos tanulsága: mindig érdemes a racionális magyarázatot keresni, még a leginkább érzelem-vezéreltnek tűnő eseménysor mögött is…

Lelövöm a poént. Ez egy olyan háborús könyv, amelynek egyik történetében sem harcolnak a szereplők. Vannak történetek a hadapródiskolából (szám szerint három), amikor csak készülnek az ölésre, van egy dezertőrről, van a folytonos menekülésről az ellenség elől, van egy legyengült, zsidó fogolyszállítmányt kísérő német egységről, három rész pedig már a nyugati fogolytáborban játszódik. A legutolsó történet formája szerint vers. (A legrövidebb dőlt betűs történetet bemásoltam a Mellékletbe.)

A kicsiszolt, sallangmentes históriák, igen eredeti módon a háború (illetve a katonaság intézménye) visszfényét ábrázolják, a fogságban játszódó epizódok (az éhezés és nélkülözés mellett) az emberek ésszerű együttműködéséről szólnak – ezek (nincs erre más szó) megmelengetik az olvasó szívét.

Mindezek közül a legérdekesebb a Sorok a gondviselésről című kilencedik, dőlt betűs történet, ez egy valóságos szerelmi vallomás a katonaság intézményéhez (persze csakis a mesélő saját sorsa felől nézve).

Ez így kezdődik: „Van ember, akit mindenki segít, félt, pártol, akinek minden a kezére jár. Van, akinek semmi sem árthat. Juthat a legnyomorúságosabb viszonyok közé, ő maga lehet a legnyomorultabb, mégis minden a javára válik. Valamiféle konok szerencse szegődik hozzá, varázskör veszi körül, maga a természet protezsálja; ezt nevezhették régebben gondviselésnek. Vannak szerencsefiak, akikről úgy pereg le a baj, mint a víz a rucáról, rosszul mondom: akiket tulajdonképpen nem is érhet baj, hanem csupa áldás – mivelhogy burokban születtek.”

Ezután részletesen kifejti, mi az a három dolog, amit a katonaságnak köszönhet: a tartását, a belső autonómiáját és a szellemi képességei felismerését. Emellett a hadifogságban is szinte csupa jó történt vele: az első könyv, amit a kezébe adtak, a Háború és béke volt, a közeli templomban Bach koncertet hallgathatott. A barakkjába került Szervátiusz Jenő szobrászművész, aki rajzolni és mintázni tanította…

Valamelyik könyvhéten Dragomán György ajánlotta ezt a könyvet a publikum figyelmébe. Háromszori olvasást ajánlott. Nekem még kettő hátravan, de biztosan meg fogom tenni. A magyar irodalom egyik legrejtettebb, felfedezésre váró kincse. 12 éven felül mindenkinek ajánlott.

Székely János (1929-1992) költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító volt. Legismertebb műve a gyakran játszott Caligula helytartója című színdarab. Életében 19 kötete jelent meg. Híres volt arról, hogy elhárított magától mindenféle díjat. Van még mit felfedezni tőle.

Az egész könyv az interneten elolvasható itt.

(Első megjelenés: 1982, Partvonal Könyvkiadó, 2016, a borítót tervezte Bóna Endre, 246 o., 2890 Ft.)

Melléklet

Székely János: Amikor nyakon öntöttek  (Részlet a Nyugati hadtestből)

Ne is, fiú, ne is; ne tanulj, ne tudj, ne törekedj; ne jelentkezz soha önként; sose nyújtsd a kezed; lapulj meg szépen a többi között, szó nélkül, mintha jelen sem lennél, mert különben neked is ,stréber” lesz a neved, ahogy engem is hosszú ideig „Stukinak” hívtak; mint valami szörnyű koloncot, teljes fél évig viseltem magamon ezt a gyalázatot, s igazán csak véletlenül (mondhatni az évfolyam kioktató jóindulatából) sikerült tőle megszabadulnom.

Úgy történt, hogy Kiss Ernő zászlós, nekem azelőtt is kedves tanárom, kérdve kifejtő módszerrel adta elő a matézist. Kísérletet tett arra, hogy érdekfeszítő logikai játékká, afféle cserkészfeladattá tegye a napi leckét; ravaszkásan, rejtélyeskedve magyarázott; apránként, óvatosan igyekezett egy-egy új összefüggést megközelíteni; közel, minél közelebb vezetett minket a soron levő felismeréshez, s amikor már olyan közel volt, hogy szinte csak a kezét kellett volna kinyújtania érte (mondhatni egyetlen lépésre a céltól), egyszerre megtorpant, elhallgatott, s tőlünk remélte, hogy megtesszük helyette az utolsó lépést.

Nem is rossz módszer, hiszen aki maga jön rá, az már biztosan érti, el sem felejti többé a tételt. Ott állott tehát Kiss Ernő zászlós, derűsen, szőkén, fiatalon, csinos, bár kissé civilesen hordott tiszti zubbonyban, a tábla előtt, s szokása szerint feltette a kérdést:

– Namármost, növendékek, mi következik ebből?

Az örökké neszező osztályban egyszerre ellenséges csend támadt: tisztán hallatszott, amint Keisz Ricus szórakozottan tovább hegyezi ceruzáját, nehogy fel kelljen tekintenie Kiss Ernő zászlós szemébe, aki ezt önkéntes jelentkezésnek minősíthetné. Senki sem tudta, „mi következik ebből”, legalábbis senki sem adta tanújelét; az évfolyamon csökönyös értetlenség és butaság uralkodott el, mintha csak azt kérték volna, hogy szanszkrit igéket ragozzon.

Hát hogyisne, hogyisne, tán csak nem várja el tőlünk, tisztre menendőktől, katonáktól, hogy jártasok legyünk a matekban, esetleg még töprengjünk is rajta; vonja csak le maga a konklúzióit, ha már megúszta a frontot, és idekerült; a mi fejünk nem arra való. Hát mit gondol ez a pók, mit gondol a parancsnokságunk, miért jöttünk mi katonának, idejöttünk volna–e épp most, a háború kellős közepén, ha értenénk a mértanhoz (vagy bármi egyébhez), ha egyáltalán hajlandók volnánk mozgósítani szellemi energiánkat?

Mi az életünket ajánlottuk fel, amikor idejöttünk, nem az eszünket; sorsunkat tettük kockára; halálunkra spekuláltunk; minek ez az egész fölösleges szekatúra itt, az osztályteremben; értelmes ember létére hogyan is képzeli, hogy válaszolni fogunk (vagy akár oda is figyelünk) időszerűtlen kérdéseire?!

Efféle gondolatok, nem is gondolatok: érzések jutottak kifejezésre az évfolyam hallgatásában, nem is az évfolyaméban, hiszen senki sem mérte fel világosan mindezt, hanem maga a helyzet gondolta, el, az súgta, suttogta, ismételgette, azért is válhatott az osztályteremben olyan csökönyössé a csend.

Na most már, én sohasem voltam igazán jó számtanos, Kiss Ernő zászlós magyarázata azonban olyan világos és logikus volt, annyira elejét vette minden lehetséges tévútnak, botladozásnak, hogy tulajdonképpen már két lépéssel előbb pontosan tudtam, hova akar kilyukadni. Vártam tehát egy ideig, hátha valaki másnak is eszébe jut a megoldás, de miután két perc, három perc múlva sem jelentkezett senki, s a rettenetes csend mindinkább az évfolyam kollektív butaságát, valamint Kiss Ernő zászlós tanári kudarcát kezdte jelenteni; mondom, miután már úgy véltem, osztály és tanár becsülete egyaránt (s egész az elviselhetetlenségig) kockán forog, végül mégiscsak felnyújtottam a kezemet.

Ha mélyen magamba nézek, bevallhatom: a tanárt, inkább a tanárt sajnáltam meg, az ő szőke fejét, bízó mosolyát féltettem a lehervadástól, lelkes, őszinte odaadását a megszégyenüléstől – de azért az évfolyam becsületét is! Mégsem ismerhetjük el, véltem, hogy ennyire tökkelütöttek vagyunk, ennyire alkalmatlanok minden egyébre, mint a halálra; mégsem engedhetjük meg magunknak, itt, huszonheten, hogy válasz nélkül hagyjunk egy ennyire egyszerű kérdést! Magasba emeltem tehát a kezem, megadtam a választ (mint kiderült, mégsem volt épp olyan egyszerű, ahogyan hittem), s bezsebeltem érte az elismerést.

Az óra végén azonban már éreztem a sáfrány-szagot. Valami nem volt egészen rendben, valami határozottan bűzlött; mintha valamely vétket, nem is vétket, gaztettet követtem volna el, anélkül hogy tudnám, mi az. Az évfolyam csökönyös hallgatása, ami azelőtt Kiss Ernő zászlósra vonatkozott, egyszerre ellenem fordult, megikrásodott, kikristályosodott körülöttem, akár a cukor a diós kalácsban, úgyhogy kicsengetéskor nem is haboztam sokáig; bizonytalan, rossz érzéstől hajtva, mindjárt Kiss Ernő zászlós után kiszöktem a folyosóra, majd tovább, a klozettra, mintha már régen sürgetett volna a szükség.

Ez egyelőre elfogadható megoldásnak látszott, elvégre bármikor bárkit utolérhet a szaladnivaló. Átvészelem itt a szünetet – gondoltam bent a fülkében, a porcelán kagylón kuporogva –, aztán becsengetéskor majd csak visszalopódzom valahogy az osztályterembe, addig tán elszáll a dühük. Csend volt a klozetton is, mindössze egy légy zümmögött neki–nekiütődve az ablaküvegnek; egyszerre azonban megnyílt az ajtó, és jöttek és jöttek, halkan dübörögve, seregestül özönöltek be az előcsarnokba, én pedig, akit csak egy vékony fülkeajtó rejtett el szemük elől, egyre némábban, szánalmasabban, egyre kisebbre zsugorodva kotoltam a kagylón, csendemben, magányomban, magányomban, csendemben; egyre jobban remegtem, s ami a legrosszabb: egyre inkább beláttam bűnömet is.

Hogy különb akartam lenni; tudni akartam valamit, amit más nem tud (vagy nem akar tudni); hogy fölöttes, idegen hatalmak pártjára álltam, megszegtem a láthatatlan szerződést és szent szövetséget, még ha annak alapja csupán a butaság is; hogy nem vállaltam szíves örömest a kollektív sorsot, hanem másokat árnyba bontva, kedvező fénybe próbáltam kerülni – szóval hogy áruló lettem.

Csendben gyülekeztek, halkan vicogtak-morogtak azok odakint, akár egy hajtásra induló falka, de én szinte fülemmel hallhattam már a zár recsegését, a fülkeajtó kicsapódását, ahogy rám törik, s ki tudja, mi lesz azután, minden bizonnyal rettenetes lesz. Ehelyett, teljesen váratlanul, egy vödör víz zúdult fentről a nyakamba. Szerencsére hosszúra sikerült a lökés, épp csak a fejemet érte; de már jött is a következő, s ez bizony mindenestül letolt nadrágomban kötött ki, úgyhogy a cúgos cipőm is megtelt vele; végül megjött a harmadik, s én tetőtől talpig csuromvíz lettem.

A legérdekesebb, hogy mindezenközben végig biztosan tudtam: nem szabad szólnom. Tilos tiltakoznom, jajgatnom, káromkodnom, kiabálnom; úgy kell ott ülnöm, úgy kell ott tűrnöm, mintha jelen sem volnék, s ők teljesen üres fülkébe zúdítanák vedreiket. Mert ezáltal egyrészt

elismerem vétkem, vállalom a penitenciámat, jelét adom annak, hogy rájöttem, mi okból bántanak engem, (egyszóval javulást fogadok), másrészt azonban jócskán megkönnyítem a továbbiakat is: lehetővé teszem, hogy utóbbiakban meg nem történtnek tekintsük a dolgot. Így, a hallgatag bizonytalanságban, ők is kielégítettnek vehetik bosszújukat azzal, hogy talán mégsem voltam bent a fülkében.

Így is tettem, hallgattam, mígnem mindnyájan el nem vonultak, mint aki tényleg odacsinált, miközben feledhetetlenül megtanultam a leckét, (amellyel ők, ki tudja honnét, már régóta tisztában voltak, nem szabad egységet bontani, többet akarni, kiválni, nem szabad önként jelentkezni soha; éljen az átlag, éljen az ostoba ág!

Nagy és fontos oktatásban részesültem egyszóval én ott, a klozetton; a katonaság, sőt mindenféle mikroközösség alaptörvényét kötötték a lelkemre akkor: erezhetsz, gondolhatsz bármit, abba senki bele nem szólhat, de cselekedni csak a szigorúan kötelezőt cselekedd (soha többet), mert különben nincs helyed köztünk, „stukker” és „stréber” lesz a neved.

Ne is, fiú, ne is; ne tanulj, ne tudj, ne törekedj; soha semmire önként ne jelentkezz. Avagy tanulj, tudj, törekedj; nyújtsd a kezed csak azért is – de akkor számolj azzal, hogy engedelmes eszköze leszel fölötteseidnek. Vagy a felsőbbség szolgálatát kell vállalnod feltétel nélkül, vagy a bandafegyelmet; vagy a kényszerítők, vagy a kényszerítettek falkája fogad be, s még jó, ha mindkettő ki nem tagad! Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő , s hogy kedvedre választhatsz a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.

(51-57. o.)

A 2010-ben indult Vademecum Könyvklub tagjai a hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, Török András hírlevélíró választása szerint. A jelenleg 140 tagot számláló klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni itt lehet: info@summa-artium.hu, +36 1 318 3938

(Alapítása óta lelkes tagja vagyok magam is e klubnak. Mindenkinek ajánlom! Blogger42, a szerk.)

Csapat

 Marvin
Marvin Says
Kedvelem a jó kérdéseket. Néha fontosabbak, mint a válaszok.
Kutvölgyi Pál
Blogger42
Írni, olvasni, fotózni és motorozni szeretek, számolni tudok.
Regős Dániel
The Dealer
A zene az se rossz, a zene az nagyon jó! Ezért csináljuk!
Schiffer Miklós
Schiffer Style
A stílusos élet fontosságának hirdetése.
Trunkó Bence
Shadowriter
Az vagy, amit nézel.
Török András
Simplicissimus
Olvasni jó, a könyvet továbbadni kúl.
Korábbi vendégíróink
Obersovszky Gyula
Magánzó
Szinteld magad a világra, légy magasabb, mint az árja.
Hoffmann Petra
Petra
Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.
 Ernyey Béla
Ernyey Béla
Színész
 Erőss Zsolt
Eross Zsolt
Hegymászó
Kertész Bálint
Videographer @ 42BIT
Tizennégyszer láttam a Keresztapa-trilógiát.
 Fabricius Gábor
Fabricius Gabor
Head of Innovation
Guld Péter
GuldPeter
Kaotikus életet élő, szentimentális motorkerékpár-őrült.
Gecser Ottó
gecserotto
A kisnyugdíjas ahol tud, segít.
Balázsi Dia & Peti 
My Little Melbourne Family
Mindegy honnan jössz, a lényeg, hogy tudd hová tartasz, és míg odaérsz, légy jobb minden nap.
 Dr. Farkas András
Farkas András
biztosítóalapító
 Lakatos Márk
Lakatos Mark
Stylist
 Lang Viktória
Lang Viktoria
Lakberendező
 Litkey Farkas
Litkey Farkas
Vitorlázó
Mei Mei
Mei Mei
Stylist
Pályázott vendégíróink
Hegedűs Ágota
hegedusagota
Hegedűs Ágota
Somogyi Richard
somogyirichard
Grafikus, belsőépítész.
Tóth Olivér
totholiver
Creative Image Artist
Vécsei Rita Andrea
vecseiritaandrea
Büntetőbíró, majd mindenféle szöveg író.

Kapcsolat

Elérhetőség
Blogger 42
Bálna Budapest / Hygge,
1093 Budapest, Fővám tér 11-12.
+36 30 920 920 1
info@group42.hu
 
Smile
Culture
Shop
Photo
Video
Music
Ride
Home
Cloud
Art

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyod, hogy cookie-kat használjunk. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás