Akkor most csináljunk gyereket, vagy ne csináljunk?

A szociológusok bizonyára találnak logikus magyarázatot, hogy miért fogy, de a magyarázat önmagában még nem állítja meg a népességcsökkenést. A kormányok igyekeznek mindenféle családtámogatási programmal a folyamatot feltartóztatni, de eleddig legfeljebb lassítani sikerült a trendet, megállítani nem.

Furcsa, hogy az emberiség egyik legkeservesebb időszaka, az ipari forradalom kezdete, minden idők legnagyobb demográfiai robbanását idézte elő, ezzel szemben a jólét az emberiség kihalásához vezet.

Már-már matematikai törvényszerűség, hogy a GDP növekedésével a születések száma fordítottan arányos. Jelenleg a világ több, mint száz országában a termékenységi ráta nem éri el a népesség fenntartásához szükséges szintet.

A legtöbb gyermek manapság Afrikában születik, Ázsia, Dél-Amerika a középmezőnybe csúszott vissza, Kínában és Indiában a jólét szagától – legalábbis a gyorsan fejlődő területeken – jócskán megcsappant a gyerekcsinálási kedv. Még szerencse, hiszen a két ország együtt már így is a föld lakosságának 40 százalékát adja. A történelmi India – tehát Pakisztánnal és Banglades-el együtt – már önmagában több, mint 1,7 milliárdot.

Arról persze lehet vitatkozni, hogy kell-e ennyi ember a glóbuszunkon, de azért elgondolkodtató, hogy nyomorúságos koldussorsra van elég jelentkező, ahol viszont élni érdemes, ott a reprodukciós szándék erősen alábbhagyott.

Lehetséges, hogy a jólét szükségszerűen dekadenciához vezet?

Két számomra megkérdőjelezhető felfogással találkozom folyton, amik ezt megerősíteni látszanak. Az egyik – főleg a legtehetősebbek közül (Németországban nagyon elterjedt): Ki tud ma még megengedni magának egy gyereket? Mennyi pénzbe kerül – és persze a szociológusok fillérre kiszámolják – mire a gyermek felnő és önállóvá válik! A másik, az ál-moralista felfogás: Ebbe a szörnyű világba nem szabad ma gyermeket szülni! Mert ugye a világ a pusztulás irányába halad, lett légyen az háborús pusztulás, vagy környezeti katasztrófa, s ettől kell születendő gyermekeinket megkímélni – legegyszerűbben azáltal, hogy meg sem születnek. – Mert ugye mit adhat manapság az ember egy gyereknek, szenvedésen és pusztuláson kívül? –  Kérdezik ezt az emberiség eleddig legbékésebb, legbőségesebb időszakában!

Mindkét felfogás alapja az önzés.

Vagy mert sajnáljuk a jólétben megnövekedett lehetőségeinket a gyermekekért feláldozni, pénzünket rájuk költeni, vagy mert egyszerűbb nem belátni, hogy a világ sorsa csak rajtunk, vagy születendő gyermekeinken múlik. A gazdagság és az önzés bizonyos értelemben korrelációt alkotnak. Kétségtelen, hogy a gyermekvállalás nagy áldozattal és – bár nem szeretem ezt a megközelítést – nagy felelősséggel jár, de hát Istenem, nem az a legfőbb dolgunk ezen a földön, hogy a szüleinktől kapott életet tovább adjuk?

A legfőbb probléma azonban manapság, hogy bolygónk, mint minden más tekintetben, roppant kiegyenlítetlen.

Ott születik sok gyermek, ahol nem kéne, ott kevés, ahol nagy szükség lenne rá. A globalizáció (egységesítés), erre a kiegyenlítetlenségre jobb híján a legjobb gyógyírnak latszik. Akár egy közlekedő edény gondoskodik arról, hogy a szintek önmagukat szabályozzák. Demográfiai értelemben is ennek a folyamatnak vagyunk ma tanúi.

Ha mi nem csinálunk gyermeket, majd csinál más. És ne higgyük azt, hogy a nemzeti, a kulturális és etnikai kérdéseket a biológiai szempontok nem írják felül! A felsoroltak csak egónknak fontosak, a természet fütyül mindezekre. Az élet él és szent okokból élni akar – ahogy Ady írja. A túlnépesedéssel sem foglalkoznék annyit, mert ezt a kérdést a jólét lesöpri az asztalról. A világ gazdagodó felén – mint az az elmondottakból is kiderül – a népesség nem gyarapszik.

Ami ma leginkább bosszant minket, hogy dekadens világunk örökségébe a feltörekvő világ „érdemtelen” polgárai lépnek, amiért mi „megdolgoztunk” az komolyabb teljesítmény nélkül hullik a „nomádok” kezébe. Mint a Római Birodalom végnapjaiban, mikor a védtelen, úri latin családok míves házaiba barbár gótok költöztek be és teleszarták a fürdőkádat. Romulus és Rémusz büszke, ezer éves kulturális múltra visszatekintő késői leszármazottai vajon mit éreztek akkor? Ismerős ugye?

A világ azonban nem pusztult bele a barbárok inváziójába, abból a káoszból nőt ki az új Európa, aminek mi ma büszke polgárai vagyunk és most nem a latinokért sírunk, hanem magunkat siratjuk. 

Ránk is fér, mert a világ nem fog siratni minket, amikor túllép felettünk.

Ezért én nem is aggódnék amiatt, hogy mit hoz a jövő – majd csak hoz valamit. Még sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Addig is éljen mindenki a legjobb tudása és hite szerint – úgysem él örökké. Gyermekeink pedig nem azt fogják tenni, ami nekünk jó volt, hanem, ami nekik lesz jó. A világot mi csak egyféleképpen válthatjuk meg. Úgy, hogy gondoskodunk a jövő generációiról.

Az életünk az ÉLET része és mi genetikus stafétát hordozunk. Többek között azért születtünk erre a földre, hogy a belénk plántált életet továbbadjuk. Van sok más ok is, de azok elhanyagolhatók.