Az eutanáziára ítélt legjobb barát

Ez a kutyus az utolsó útjára megy. Most is bizalomteljesen kiséri az embert, aki alkalmi gazdi szerepét játssza gazdátlan elárvultságában. Alkalmi gazdija azonban a vesztőhelyre viszi a kutyust.

Azért kell meghalnia, mert őt már senki sem akarja. Talán nem tudja, mi vár rá az út végén, talán tudja, de reménytelen rezignáltságában már mindegy neki. Nap, mint nap ismétlődő jelenet ez, a gazdátlan állatok kivégzése sok kutya számára szomorú realitás.

Közhelyszerű, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de nem csak legjobb, hanem a legodaadóbb és legfeltétlenebb is egyben.

A kutya szeretetének semmilyen feltétele sincs, ragaszkodása és tűrőképessége egészen elképesztő. A kutya azokkal is kijön, akiket senki ember fia nem tudna elviselni. A kutya sosem hagy el téged, se magáért sem másokért, holtig tartó szeretetteljes kapcsolat fűzi hozzád. Boldog, ha szeretgeted és foglalkozol vele, de kevéssel is beéri és nem lankad olthatatlan lelkesedése irántad még akkor sem, ha folyamatosan hanyagolod. Csak várja hűségesen és kitartóan, hogy sorra kerüljön.

Olyan hihetetlen, hogy gyermekkorunk meséinek rémisztő farkasaiból szelídült az eb kezes háziállattá, s egykori vadságát csak akkor mutatja meg, ha kifejezetten ez a tenyésztési szempont, de alaphangon a kutya szelíd és barátságos. Nincs állat az ember környezetében, ami ilyen közel került volna az emberhez, amivel az ember ilyen bensőséges, meghitt kapcsolatba lépett volna.

A kutya amúgy is egy unikum, hihetetlen emberi tulajdonságokkal rendelkezik, pedig az emlősök közül nem az ember legközvetlenebb rokona. Mimikája „emberi nyelven“ beszél – gazdi és kutyája mindenkor képesek egymás gondolatait olvasni. Hosszú egymás mellett élés hasonuláshoz vezet. Kutya és gazdája egy idő elteltével rémisztően kezdenek hasonlítani egymásra.

A kutya gondoskodó és segítőkész. Ügyel a gyerekekre, akiket – a túltenyésztett és viselkedészavaros kutyáktól eltekintve – sosem bántana. A kutya őrzi a házat, óvja a gazdit, tereli a nyájat, nyomokat követ, vakokat vezet, szánt húz és felkutat szerencsétlenül járt embereket katasztrófa sújtotta területen, vagy kiássa a hegymászókat a lavina alól. Sorolhatnánk még sokáig önzetlen, áldozatos munkáját, érdemeit.

Annál meglepőbb, hogy az ember néha mennyire méltatlan a kutya hűségére.

Nyelvi kultúránk is szolgál erre példákkal. Kivert kutya, kóbor kutya, elkergetett kutya, kutyául bánik vele, kutyasors, stb. Az ember, ha már nem veszi hasznát, vagy megunja, kiveri, elkergeti kutyáját. Ma már ugyan ez a fajta megoldás nem működik, mert ugye mit szólnának hozzá a szomszédok, így hát kocsiba rakja, jó messzire elmegy, aztán az autópálya egy parkolójában kiteszi – egyszerűen „ottfelejti“ hű és odaadó barátját.

A kutya sorsa innentől kezdve meg van pecsételve. Ha csak nagy ritkán nem fogadja be valaki a gazdátlan, kóbor állatot, az egykori kedvenc a társadalom terhére válik. Akár a csövesek, de négylábú megfelelőjüket nem védik ember, vagy kutyajogi törvények. Nem tehetnek sorsukról, mégis nekik kell lakolniuk. Előbb-utóbb összefogdossák őket a gyepmesterek és kutyamenhelyekre kerülnek – kutyanyelven siralomházba. Miközben a „siralomház“ egyre telik a halálra ítéltekkel, az emberek drága pénzen vásárolják tovább a kutyákat. Sok közülük ugyanott végzi.

Amikor valaki kutyát visz haza, tudnia kellene, hogy nagy felelősséget vállal.

Egy kutya, fajtától függően tíz-húsz évig él, ennyi ideig kell életét a kutyához igazítania és ebtartásra berendezkednie annak, aki kutyát fogad magához. És az ebtartás nem csak előnyökkel jár, de erről a nagy lelkesedésben sokan megfeledkeznek. Hangulatból vásárolnak kutyát, vagy a gyereket szeretnék meglepni. Aztán rájönnek, hogy még sem alkalmasak ekkora macerára, s ha nem sikerül a kis kedvenctől legálisan megszabadulni, kezdődik egy újabb kutyakálvária.

A Canis lupus familliaris az egyetlen állatfaj, melynek tudományos nevében megtalálható a családtag jelző. Talán ez a tény „jogosítja“ fel az embert, hogy a kutyával kutyábban bánjon, mint más állatokkal. Talán ilyen meggondolásból tagadja ki, hiszen a kutya mellet az ember rokonaival bánik legmostohábban. Sokszor vagyok tanúja az ismerős jelenetnek. Zavarodott kutyus futkos előttem az utcán, meg-meg áll, fülel, szimatol, tovább fut céltalanul és tanácstalanul, mert a gazdiját keresi, s nem találja. Tekintetük riadt és kétségbeesett. Persze megfogni, hazavinni nem engedik magukat, hiszen ők még nem adták fel, s keresik kitartón gazdájukat.

Pár nap után értük jön a sintér. Hogy gazdája rátalál-e, kérdéses. Ha csak meg nem bánja, hogy kedvencét szándékosan tette ki. Vagy hiába is bánná, nem tud érte menni. Mert a kutyamenhelyen nem csak kitett kutyák vannak. Beteg, magatehetetlen emberek, vagy az elhunytak kedvencei is ott végzik, ha csak meg nem szánja őket egy családtag.

A kutyák esetében is felmerül az érték és ár nagy dilemmája. Vajon egy menhelyi kutya értéke miért kevesebb attól, hogy ingyen elvihető?

A kutyatartók egymásra licitálva vásárolják a drágábbnál drágább pedigrés kutyákat, a menhely elárvult kutyái meg nem kellenek senkinek. Hiába, ami drága az értékesebb is az emberek szemében. Pedig a valóság az ellenkezőjét igazolja. Próbáld ki nyugodtan, meg fogsz lepődni! Csak aki már belenézett egy megmentett kutya hálás szemébe, tudja, mi is az a kutyahűség.

Ha kutyatartásra szánnátok el magatokat, vagy életetekbe belefér egy kutya, nézzetek körül egy kutyamenhelyen! Mindegy, hogy elhozol-e egy kutyust, vagy nem, de ha száraz szemmel vagy képes eljönni onnan, gondold meg még egyszer, hogy valóban akarsz-e kutyát! A kutyus a képen az utolsó útjára megy. Ha szerencséje van, kap egy injekciót, ha nincs neki, hát megfojtják, felakasztják, vagy agyonverik. Ahogy illik, az ember legjobb barátjához.