Szerető (3/3)

Egy ilyen „kapcsolattal” a férfiaknak csak egy a céljuk. Nyíltan felvállalhatják indíttatásukat és a közösülésért, lévén, hogy minden személytelenül történik, felelősséget sem kell vállalni, s következményei sincsenek. Ezzel a lehetőséggel, vagy az érzelmileg legigénytelenebb férfiak, vagy az ún. tisztességes – önmagukat felvállalni nem képes – polgárok élnek.

Vitatkozhatnánk azon, hogy vajon az igény teremtette-e a kurvát, vagy a kurva az igényt, tény, hogy ez a kettősség ősidők óta, talán már az ősember korában is létezett.

A legősibb mesterség mesterei azonban nem mindig mesteriek. Mesterség mesterségbeli tudást feltételezne. Ezt kereshetjük a hetéráknál, vagy a gésáknál, de nem felgyorsult világunk betanított munkásainál. A prostituáltak – prostituált = önmagán erőszakot vevő – társadalmi megítélése koronként erősen változik. Jó sosem volt és nem is lesz, mert a prostituált a legolcsóbb nő a megvásárolható kategóriában és pont ezt nem tudják megbocsájtani neki.

E háromrészes cikksorozat első tagja itt található, második része pedig itt.

Perverz össztársadalmi játék ez. Minden nő megvásárolható – még ha csak egy mesebeli összegért is – de, aki őszinte és jutányos, az kurva. Ha egy nő éhbérért árulja bájait, az olcsó kurva, de aki vagyonokat kér, az híres és elismert. A nők maguk pozicionálják saját magukat, intelligencia, képzettség és – paradox módon a legkevésbé fontos – kinézet alapján. Ezek az attribútumok szabják meg a szexpiacon teljes mértékben árúvá váló nő árát. Nem a nő teste az árú, mint ezt sokan tévesen gondolják, hanem az az illúzió, aminek ezek a prostituáltak csupán két lábon járó megtestesítői. Az illúzió az orgazmus pillanatában el is száll. Ezt a prostituáltak is tudják és ősidők óta a pénzt előre kérik.

A prostituáltak ma, minthogy saját, kényelmes erkölcseikkel mérnek, nem is prostituálják magukat olyan szinten, ahogy ezt sokan gondolnák. Sokukat persze – a törvény mezsgyéjén kívül – gátlástalan stricik zsákmányolnak ki, de a trend az, hogy a nők egyre inkább kivonják magukat a futtatók érdekszférájából és saját számlájukra dolgoznak számos esetben ügynökségek bevonásával.

A társadalom toleranciája – hacsak nem egy ultrakonzervatív, vagy vallási államból indulunk ki – ezt a szakmát is lassan legalizálja.

Következésképpen a nőknek egyre kevésbé kell prostituálódni – játszhatják egyszerűen azt a szerepet, amelyre születtek. A prostituált szavunk tarthatóságán meg érdemes lenne elgondolkodni. Ha a társadalom legalizálná azt, ami legalitás nélkül is nyilvánvaló, erre nem is lenne szükség. A prostitúció szó, mely az elmondottak alapján nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nők erőszakot vesznek önmagukon, végleg kihalna, amennyiben a nők morális felmentésben részesülnének azért, hogy a számukra oly fontos, végleges kapcsolatuk előtt, nem ingyen osztogatják kegyeiket.

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon minden nő megvásárolható-e?  Férfiak esetében kár lenne ilyen kérdést feltenni, hiszen mindannyian tudjuk rá a választ. De hiába, a nők mindent csak megkapni és nem megvásárolni szeretnének. Tehát az előző kérdésnél maradva a válasz feltehetően igen, a kérdés csupán az, hogy kit mennyiért. Más szóval hol van az az összeg határ, ahol a nő már nem erkölcsösnek érezné magát, ha nemet mondana, hanem akasztani való bolondnak. Nyilván való, hogy egy királynőnek kicsit többet kéne ígérni, mint a szomszéd Jucikának, de talán egy országocskával őt is le lehetne venni a lábáról.

Az alábbi vicc híven példázza az elmondottakat.
– Kisasszony, lefeküdne velem egymillió forintért?
A nő gondolkodik, hű az nagyon sok pénz, ezt ostobaság lenne kihagyni, ilyen alkalom az életben többé nem kínálkozik:
– Igen – mondja rövid habozás után.
– És ötszázezerért is? – akarja tudni a férfi.
A lefelezett összeg hallatán fogcsikorgatva bár, de a nő ebbe is belemegy.
– És tízezer forintért? – jön a következő kérdés.
Most már felháborodva válaszol a nő:
– Hogy képzeli! Mi vagyok én ön szerint, egy kurva?
Erre a férfi:
– Asszonyom, hogy ön mi, azt már tisztáztuk, már csak alkudozunk!

Kissé eltávolodtunk a szeretőtől, de az okfejtés logikája messzire vezetett. Közben jól felbőszítettem feminista olvasóimat. Ha még azt is elmondanám, hogy a feminizmus nézetem szerint csupán azt vitatja, amiről vitatkozni sem érdemes, végleg kegyvesztett lennék. A durva asszimmetria azonban, mely a téma tárgyalása során kirajzolódott, néminemű magyarázatra szorul. A szerető körüli nézetkülönbségek mindennél jobban megosztják a nemeket. A férfi elsősorban szexuális éhségét igyekszik csillapítani egy szeretői kapcsolatban, s ezt az önmagában nőknek nem igazán tetszetős szükségletét oly módon próbálja becsomagolni, hogy a gyengébb nemnél visszhangra találjon.

A nők, akik pusztán szexre nem oly fogékonyak, romantikára és pozitív visszaigazolásokra viszont annál éhesebbek, egy figyelmes, sármos hódolót – ha éppen hajlandóságot éreznek – nem mindig utasítanak vissza. De a nőknél a szex sosem válik olyan öncélú szükségletté, mint a férfiaknál. Ennél fogva a szexualitásukban férfitársaiknál messze szuverénebbek. Lelki beágyazódás iránti igényük viszont még egy messze nem ideális kapcsolat iránt is nyitottá teszi őket. Itt a férfiak vannak előnyben.

A férfi azért megy bele egy kapcsolatba, mert szexuális életét reméli tartósan rendezni. Egy nő pedig azért nem utasít vissza egy szexuális kalandot, mert azáltal is kapcsolatot remél. Ez nem azt jelenti, hogy a férfi elutasítja a kapcsolatot, ill. hogy a nő nem szereti a szexet. Csupán annyit, hogy mindkét nem esetében mások a prioritások.

Amennyiben egy szeretői kapcsolat egyensúlya, érdekazonossága felbomlik, a dolog szükségszerűen más minőségekbe megy át, s lassan az érzelmek helyett, az érdekek kerülnek előtérbe. Az eltolódás asszimmetriája pedig az elmondottakból adódóan egyoldalú. Amíg a nő igényeit nem, a férfiét messze ki lehet érdekalapon is elégíteni. Ez mindenképpen a nők mellett szól. Remélem e kijelentéssel sikerült megtépázott tekintélyemet némileg helyreállítani.