Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr

Egészen kitűnő nagyregényt olvastam, amelyről tavaly sokat beszéltek a mértékadó kritikusok.

A szerző lektűrnek, vagyis könnyű, talmi olvasmánynak nevezi könyvét. Ebből a szóösszetétel első része ül, a második semmiképpen sem.

„Ama nevezetes vásár napján Kalagor Máté úgy néz ki, mint egy szépreményű fiatalember, aki egy amerikai filmből lép elő, sokaknak megakad a tekintete rajta, vékony bajuszt hord, mint Errol Flynn, puhakalap, szürke öltöny és kaucsuk talpú félcipő. (…) Rengeteg nép a vonaton, gyúródtak a nők és a férfiak a szűk, fapados vagonokban, vidám ricsaj, szénpor és dohányfüst. A vonat cammogott, és olyan hosszú füttyöket eregetett, mintha az összes gőzt erre tartogatná, azért is nincs haladás, a tolattyú gyűrűje is el van kopva, csoda, hogy megtart valamennyi erőt a mozdulathoz. Gabonaföldek, kukorica és holtág, görnyedő parasztok a veteményben, szegényes falvak, szalmatető, nád, zsindely, sovány tehenek a patakban, rozzant vízi malmok, vesszőfonásos cölöpgátak, lengőhidak, csapzott gyümölcsfák a teraszos dombokon, erdők az északi lejtőkön, akár szép is lehet ez a táj.”

Valóban könnyű és élvezetes olvasni ezt a regényt, ami a címével ellentétben nem egy Senkiháza nevű képzeletbeli településen játszódik. A település beszélő neve ugyanis Namajd. A cselekmény helyszíne Erdély, ideje 1936-1946. Sűrű, ízes, semmilyen értelemben nem újító, történetmesélő próza, amelyben egy ódivatú „mindentudó narrátor” a kalauzunk. Hogy akkor mi benne az eltéveszthetetlenül XXI. századi?

Hát az egyszerre több regiszterben játszó, elgondolkodtató narráció.

Mert e városias falu lakói nem félnek a történelem pusztító erejétől, akárhány impériumváltást is kellett elszenvedniük. Mindig nekiveselkednek és tenni akarnak. Ennek igazi megtestesülése a Bukarestből ide vetődő, eredetileg román, de elmagyarosodott főszereplő, Kalagor Máté, akinek életét harminc és negyven éves kora között követjük nyomon.

Voltaképpen három főszereplője van a regénynek: a mérnök, Namajd település és egy törpe vízerőmű, amely a modernizáció jelképe, s ami miatt Máté éppen ezen az isten háta mögötti helyen telepszik le. A regény a két háború közötti multikulturális Erdély emlékműve. Sajátos módon az írót csak az elit érdekli, a szónak tág értelmében. Csupa olyan szereplő életét követjük, akiket nem tehetetlenül sodor a történelem – sorsukat bizonyos mértékig szabadon választják.

Egészen különleges nőalakokkal találkozunk a könyv lapjain: Máté feleségével, Borával, a megöregedni nem akaró Alízzal, aki Bora fogadott anyjával, az örmény származású Endzával, Máté gyerekkori szerelmével és a szépséges Wolf Nelly-vel, a zsidó Téglabáró lányával, aki nem vállalja a bálkirálynő szerepét. Ezen hölgyek közé tartozik a legregényesebb nevű vendéglősné, Fischerné Kacsó Polixénia, aki hiába tiltakozik, amikor városi rendeletben románosítják a vendéglő nevét Fischerről Fischer-Pescarulra, mondván, hogy ők nem halvendéglő, hanem csak a megboldogult férjeura neve volt Fischer…

Sok, egyként lefegyverző és emlékezetes rétege van ennek a prózának. Az egyik kedvencem az, amellyel a kultúra definícióját írja körül a szerző:
„Nem a kiváltságlevél teszi a várost, ahogy a ruha sem az embert, hanem a viselkedés, a kultúra és a hagyomány. A könyv, amit olvasnak; a zene, amit játszanak és hallgatnak; az ima, ahogy elrebegik a hívők, és megvárják a kételkedők a végét; ahogy nem vágnak szavába annak, aki beszél; a zsebkendő, ahogy vasalják; öltöny, kalap, kesztyű, ha szegényes, kopott is, de tiszta; abrosz és teríték, a pohár csengése, a porcelán meg a nipp; a gesztus, amivel a hölgyet előreengedik; a korrektség, ahogy adósságot törlesztenek; az erő, amivel a sértés miatt elégtételt vesznek; a kimértség, amivel az ember elismeri, ha téved. Úr az, aki úrként viselkedik, pénz és vagyon nem számít, bár sosincs elég. Törekedni kell a jóra, és megelégedni azzal, ami van, régen ez így volt, a múlt mindig megszépül. Hálátlan utókornak lenni könnyebb, mint a jelenben vitézkedni, viszont az a múlt, amit nem meséltünk el aprólékos gonddal, meg sem történt.” 

Erdély múltja kifogyhatatlan példatár, de ez a könyv ennél sokkal általánosabban, a XX. század társadalmának mélyére hatol – játszódhatna szinte bárhol Európában, ahol volt kommunista uralom is. Ebben a könyvben találkoztam az elmúlt évtizedek egyik legszebb befejezésével. (Címe: 24. Folyt.köv.).

„Itt elengedjük az elbeszélés fonalát, mintha csak véletlenül került volna kezünkbe. (…) Az igazság az, hogy elfáradtunk, mint hosszú futásban, pedig mesélni jó. (…) A szétszéledt, de még a kipusztult családok is összevágynak, a láthatón túl is van szövet, és tovább zajlik minden történet nélkülünk is.”

Nagy író lett ezzel a jelentős könyvvel Vida Gábor. Még sok mindent várhatunk tőle.

(Magvető, 2023. Szerkesztő: Szegő János. A kötetet Pintér József tervezte. 417 o., ára 5999 Ft.)

Fotó: We Love Budapest

Török András művelődéstörténészt 16 éve ismerem. András volt már: műfordító, tipográfus, angoltanár, kulturálisminiszter-helyettes, a Mai Manó Ház és a Summa Artium alapító igazgatója, az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) elnöke és most (többek között) ő a Fortepan önkéntes menedzsere.

2018 és 2019 között remek könyvajánlóit ezen a felületen is publikálta, ezt a gyakorlatot elevenítjük fel blogfolyamunk csütörtöki napjain 2023/24-ben. (Tényleg páratlan Budapest útikönyvéről itt olvashattok.) A 2010-ben András által indított Vademecum Könyvklub tagjai egy kulturális ajánló hírlevél mellett havonta egy könyvet is kapnak, a hírlevélíró gondos választása szerint. E klub 2017 januártól rendszeres író-olvasó találkozókkal és más különleges művészeti eseményekkel bővült, a még több élmény érdekében. Jelentkezni a Könyvklub titkáránál, Kajta Barbaránál lehet: titkarsag@summa-artium.hu, +36 1 318 3938. A B42 kóddal 4.2% kedvezménnyel vásárolható meg a klubtagság, melynek magam is lelkes résztvevője vagyok. Mindenkinek szívből ajánlom! (Blogger42, a szerkesztő.)