Örkény Színház: Suttogások és sikolyok

Blogger42 | 2025. április 11.

Bergman Oscar-díjas filmdrámája (Viskningar och rop) is megrendítő, de ez az előadás, címéhez méltóan, velőtrázó sikoly empátiád epicentrumába(n).

Nincs kegyelem, sem feloldás. A végén sem. Sem Ágnesnek (Kiss-Végh Emőke), aki a méhrák borzalmas fájdalmai között hol őrjöngve haldoklik, hol erejét vesztve csak bágyadtan fekszik, sem nekünk nézőknek, akik mindezt közelről, reflektorszerűen bevilágítva, hiperrealista rendezői lencsén keresztül nézzük végig. (Annak a számára, akit magát is megcsavart és kiköpött már egy ilyen ápolói tapasztalat, még nehezebb az előadás.) Az első jelenetet, melyben Ágnes egy bergmanos monológban fedi fel betegségét és a művészetről beszél, a következő rövid mondattal zárja le:

„Na kezdjük!”

Az Örkény Stúdió fekete terének közepén elhelyezett óriási hófehér ágyban követjük végig a főszereplő agóniáját, a szintén vakítófehérbe öltözött szereplőktől övezve. (Díszlet: Balázs Juli, jelmez: Kiss Tibor) Egyetlen vörös pokróc töri csak meg a monokróm környezetet. A kontrasztos halotti lepel szerepe előre kikövetkeztethető. (A Bergman filmben „bezzeg” dominál a vörös, a kastély legmeghatározóbb színe. Azt a színszimbolikát is értjük persze.) A fekhely két oldalán felállított „lelátón” ülünk mi, nézők, egymást is vizslatva. (Az elrendezés üzenete világos: nincs hová bújnunk nekünk, nézőknek sem.) A kínok ágyának fejénél óriási tükör, lábánál jelennek meg, a haldokló szenvedése iránt valójában közönyös szereplők, köztük Ágnes két testvére, Karin és Mária is. (Csákányi Eszter és Bíró Kriszta)

Kevés a szöveg, még kevesebb a humor, sok az akció. Lassú, sűrű matéria ez.

A két, feleségeik és a haldokló iránt éppoly közönyös férj mellékszereplő ebben a történetben. (Csuja Imre és Vajda Milán) Persze Bergman történetei általában női sztorik. A harmadik férfi (Terhes Sándor), aki Ágnes orvosa, Mária szeretője is egyszersmind, mégis éppúgy képtelen valójában szeretni, mint a másik két férfi. Az egyetlen érző lény ebben az érdektelen, hideg családban Anna (Takács Nóra Diána), a cseléd, aki az utolsó (utáni) pillanatig, akár testének melegével is, anyai (elveszett gyermekét pótló) és őszinte odaadással ápolja a haldoklót.

Nem a család, hanem a cseléd áll tehát a legközelebb a haldoklóhoz.

Az előadásban nemhogy zene, de az első monológot követően még bővített mondat sem igazán hangzik el egy jó ideig. (Egy óra monoton és vészjósló ketyegése hívja csak fel a figyelmet a közelgő végre.) Éppen ezért, a haldokló első, tényleg velőtrázó sikolya (és kifordult mimikája) szemmel láthatóan mindenkit váratlanul ér. (A mellettem ülő fiatal lány mindkét kezét önkéntelenül az arcához kapta, pedig rajta biztosan nem dolgozott az előadás testkoordinátora, Mezei Bence.) Szeretem azt a színházat, ami nem akar nekem mindent közérthetően elmondani és praktikusan előrágni. (Ez volt a bajom Pintér Béla két utolsó darabjával.) Persze értem, hogy a türelmetlen és kényelmes zeitgeist ott lebeg minden előadás (bevétele) fölött, különösen, ha független társulatról van szó, de vérezne a szívem, ha egy ennyire unikális művész, mint Pintér, növekvő sikerei és népszerűsége mellett, elvesztené számomra a varázsát…)

A varázslatok titkait nem magyarázzuk meg, éppen ez a lényeg.

Kiss-Végh Emőkét rendezőként (Romantika) és színésznőként is nagyra tartom. Érezni rajta a küzdeni tudást, független színházcsinálóként és érzékeny művészként is intenzív hullámvasút menet lehetett az elmúlt évtized Magyarországon. (Legutóbb nem haldoklóként, hanem annak lányaként láttam az Örkényben, a Szerelem című darabban.) Többször leírtam már azt is, hogy becsülöm Mácsai szolidaritását a függetlenek irányában. Ráadásul az Örkény új vezetője, Gáspár Máté, múltja miatt (is) nyilvánvalóan tovább viszi majd ezt az elkötelezettséget és örökséget. Apropó Örkény Stúdió és a függetlenszínházak esete a magyar közönnyel: Fontos (kronológiai, művészi) és részletes (számviteli, pénzügyi) betekintést kaptam két évvel ezelőtt a függetlenek haldokolásába „A Tünetegyüttes – avagy a függetlenek tündöklése és…” című előadásból.

Szomorú tény, hogy azóta a majdnem két évtizedet megélt Tünetegyüttes „határozatlan időre hibernálta magát”.

Mindezek miatt nem tudok másra gondolni, mint hogy nem csak Ágnes haldoklik a darabban, hanem a „függetlenek” is, a kőszínházas szcéna közömbös tagjainak szeme láttára. (Ez esetben az ágy mögötti tükör lehetne akár görbe is, de tényleg nem akarom köldöknézően „túl-metázni” az előadást.) Azt persze nem tudhatom, hogy a tükör, mint önvizsgálati eszköz és a gyáva, indirekt szemkontaktus felülete mellett ez az allegória is megjelent-e a rendező (Ördög Tamás) fejében, de a „több verset olvasnak, mint amennyit írnak” mondás könnyen átültethető egy színházi élményre is. Érdekes paradoxon, hogy mindez éppen abban a kőszínházban zajlik, amelynek vezetője, a korábban említetteknek megfelelően, oly sokat tett a függetlenekért.

Hasonlóan paradox az is, hogy miközben az előadás nagyon intim részleteket tár fel, (a főszereplő fanszőrén véres fedés, Anna szinte megszoptatja Ágnest stb.) a rideg család életéből gyakorlatilag hiányzik az intimitás. A legidősebb, leginkább szeretethiányban szenvedő nővér, Karin alig engedi, hogy húga hozzáérjen és a rövid egymásra találás után meg is bánja az interakciót. Mária, bár rutinosan széles mosolya szinte a teljes előadás alatt kitart, valójában csak egy közönyös álszent, aki még férje, Joakim öngyilkossági kísérletekor sem segít neki. Karin férje csak szextárgynak tartja a feleségét, aki hiper-brutális, véres, öncsonkító választ ad erre a dehumanizálásra. (Rendezőnek és színésznek egyaránt embert próbáló feladat ez a darab.)

A legkedvesebb embert pedig, Annát, sokéves áldozatos munkája után szenvtelenül dobják ki Ágnes halála után.

Ördög korábbi örkényes-bergmanos rendezésére, a „Jelenetek a bábuk életéből” című darabra még januárban volt jegyem, de térdműtétem miatt végül csak a feleségem látta az előadást. Az Ördög Tamás színész-vezette Kiss-Végh Emőke miatt is érdekel az a darab, hiszen a főiskola óta együtt él és alkot ez a fiatal pár, nyilván ismerik egymás legapróbb rezdülését is. (Gondolom a Dollár Papa Gyermekei műhely alapítóiként is sok falon sok pókot láttak már. Mindezek mellett ez az előadás kíváncsivá tett, hogy mit gondol Ördög a Bergman filmek színházba adaptálásáról. (Nem lehet könnyű Bergmant rendezni…) Érdekelne továbbá egy régi időket idéző, tévés „suttogások és sikolyok” színházi élmény, hosszan kitartott premier plánokkal. (Tudom tudom, fából vaskarika ez a pszeudo-formátum.) Ez utóbbi azért is izgalmas lenne, mert a film az 5 Oscar jelölésből az operatőrnek járót váltotta díjra ’79-ben…

Kis színes: a rendező ezen az előadáson, hozzám hasonlóan az utolsó sorban ült, néhány székre tőlem.