Örkény Színház: Anyegin

A lila csoportba kerültem.

Illik ez a szín Anyegin elszállt, elveszett és unatkozó (spleenes? dandys? kiégett?) karakteréhez. (Illetve e „jubileumi”, immáron 60. színházi beszámolómhoz is.) A quasi „szimultán” előadás nézőit érkezéskor a saját színnel jelölt hat csoport valamelyikébe osztják be, így tulajdonképpen más(fajta) darabot lát mindegyik csapat. (Ezért is érdemes többször, fanatikusoknak akár hatszor is megnézni a drámát.) Így 3 szoba, 3 gyerek, 4 kerék helyett 3 helyszín, 5 történetrész (+ a finálé), és 6 színész segít minket Anyegin kényeskedő és különcködő „habitusakodását” megérteni. Persze az említett járkálós koncepció miatt (logisztikai/kombinatorikai rémálom lehet!) csak négy színészt láthatunk egy adott verzió megtekintése során. Dohy Balázs, bár nyilván átfedésekkel, tulajdonképpen hat előadást rendezett tehát nekünk. Izsák Lili pedig remek látványt kreált még az irodai és szervező térbe is. (Minimalistán majdnem minden irodai eszközt a szobákban hagyva sikerült hangulatot építenie, persze fények támogatásával.) Ebben a verzióban a pincében (óvóhely) és a konyhában nem jártam.

Fotók: Horváth Judit

A Stúdió előterébe lépve még nem láttam a csoportvezetők kis zászlócskájának színét a gomolygó füsttől. A sejtelmes „éteri párából” a DJ pult mögött, a darab zenei vezetője, Matisz Flóra Lili törékeny alakja bontakozott ki. (Bebocsátást ide csak az előadás végén kaptunk.) A ruhatárban átadták a lila karszalagot és kezdetét vette az utazás Anyegin (megismerése) felé. A Stúdiót elhagyva, csoportommal először elballagtunk a turisták között az Örkény irodáit is befogadó ház harmadik emeletére, ahol Ujvári Bors (m.v.) fogadott minket. Legutóbb Zámbó Szebasztiánként láttam őt filmben. Ezúttal szívemhez közelebb álló zenét kevert (looping, effektek stb.), mint amit az említett RTL minisorozatban kénytelen voltam elszenvedni.

BTW: Bors mellett az általam nagyra tartott Kókai Tündének is köszönhetjük az előadás zenei anyagának egy részét. Sajnáltam, hogy az én csoportom csak a legutolsó, zárójelenetben láthatta őt. (Ráadásul azt hallottam barátainktól, akik a zöld verziót látták, hogy remek teát is főzött nekik…) Az előadás 3. Lilijét (Erdős m.v.) is csak a fináléban láthattuk.

Egyébként sincs könnyű dolga a színészeknek ebben a bravúros formátumban, ráadásul Galgóczy Árpád 33 éves (4. magyar) fordításában is kissé nehezen befogadható ma már, Puskin közel két évszázados verses regénye. A lélek- és emberölő szovjet kényszermunkát megjárt Galgóczy elegáns „bosszúja” volt, hogy orosz klasszikusokat fordított… (Áprily Lajos előző fordítása itt tekinthető meg.) Szerencsé(nk)re azonban mentes mindenféle melodramatikus párától a helyenként inkább ironikus előadás. Nyilván a megcélzott nézőközönség is az életkor tengely Bodó/Závada féle LSD és Shaxpeare-mosó előadásoktól távol eső helyén áll. (Ül.) Az általam látott darab közönségének átlagéletkora is ezt igazolta. Tatjánát csak nők játsszák, de Anyegint nők és férfiak is. Für Anikó például Anyegin ékszereit és fekete körömfestését és Tatjána foltos műszőr kalapját viselve mindkét szerepet hozta. Persze remekül!

Bors Lenszkijként osztotta meg velünk Anyegin élményét, de magánemberként volt empatikus, amikor az általa begyújtott Bong pipa füstjétől kissé köhögő, éppen mellettem ülő néző érdekében kinyitatta a kis szoba ablakát (újra) egy másik nézővel. Ez a laza interakció végig jellemezte az előadást, több színész is, érthető okból kilépve szerepéből, a narráció mellett instruált is minket a helyváltások kapcsán. (A kis terekben a színészek és a közönség közelsége ezt azt intimitást persze indokolja is.

Ez a „szűkösség” azonban hozzáad az élményhez, nem elvesz belőle.

Ezután Bors az Anyeginként kezdő Für Anikóhoz kísért át minket Mácsai Pál egykori igazgatói szobájába. (BTW: a színésznő is alapítója volt a ma már két évtizedes Örkénynek.) A korábban említett laza kiszólásokba az is belefért, amikor Für, (nem tervezett) köhögése kapcsán megnyugtatott minket, hogy csak a szokásos őszi köhögése ez, nem fertőző. Mivel Patkós Marci Anyeginként robbant be hozzánk, Für Anikó hirtelen a sebezhető Tatjánává avanzsált és zavarában az asztal alá bújt papírfecniket szedegetni.

Álmának elmesélése után pedig egy számomra, és a darabban betöltött szerepe szerint is drámai pillanatban (Anyegin és Lenszkij párbajának vége) felkért, hogy olvassak fel egy strófát a szövegből. Erre, mivel sötét volt és nem volt nálam a szemüvegem, mondtam, hogy nincs akadálya, de az asztalra helyezett neon fényénél vagyok csak képes erre. Ő erre felajánlotta a szemüvegét, amit én, ismerve szemem speciális, (cilinderes) fénytörési hibáját, nem vettem igénybe.

Az általam felolvasott rész után, valami számomra érthetetlen okból, nem küldtek haza, így visszaültem a kartonszékecskémre és rendben haladt tovább a darab.

E jelenet végén, mivel várnunk kellett (mondom, hogy logisztikai rémálom!), Für felrajzolta nekünk a Vaszilij Blazsenij székesegyházat. (Picit szabadkozott is, hogy annyi év orosz tanulás után, nem emlékszik rá, hogyan kell írni az orosz V betűt…) Ebben a szobában még kaptunk egy keveset Matisz Flóra Liliből is, aki Fürrel együtt énekelt nekünk egyet, mitöbb, utóbbi színésznő még rappelt is nekünk. (Kosár!)

A következő „szín” Moszkvában (az Örkény szervezési terében) kezdődött, ahová Für Anikó is átjött velünk. Ficza István, immáron harmadik Anyeginként itt kapcsolódott be (számunkra is) az előadásba. Érdekes élmény volt látni őt előtte az utcáról ebbe a térbe betekintve, amint egy másik csoportnak anyeginkedik. A végén persze úgy jártunk, mint a flegma mizantrópból szenvedő szerelmessé emelkedő/zuhanó Anyegin a nagyvilági nővé vált Tatjánával, nem kaphattunk meg mindent. (pl. Kókai Tünde játékát Tatjánaként.) Anyegint magát és környezetét azonban jobban megismerhettük. A darab színlapja egyébként a következőképpen aposztrofálja őt: „kényes úrifiú és szabadelvű különc, felvilágosult földbirtokos és semmittevő értelmiségi, az orosz provinciák foglya és nyughatatlan világpolgár, a társaság kedvence és flegma mizantrópja, életunt lázadó és szenvedélyes remete, gátlástalan csábító és szenvedő szerelmes”. 

p.s.
Jómagam a nyolcvanas évek közepén voltam gimnazista, ezért loppon irigy vagyok a mostani diákokra, hogy ilyen izgalmas formátumokkal és modern eszközökkel tanulhatják a művészetet. (Apu szikkadt boomer agya vagyok, amikor azt írom: Remélem érdekli őket…)

Korábbi beszámolóim színházi előadásokról: