Örkény Színház: Az üvegbúra

Blogger42 | 2025. október 24.

„Monodráma” három szereplővel egy felvonásban

Sylvia Plath 62 éve írta az előadás alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű szöveget. Bár ez volt az egyetlen általa írt regény, melyet édesanyja miatt ráadásul Victoria Lucas álnéven írt, mára kultikussá vált az alkotás. (Nem olvastam a regényt, pedig a Tandori Dezső fordítás miatt is érdemes lett volna…) Hét éve játssza az Örkény a darabot. A zeitgeistnak megfelelően kb. akkoriban növekedett meg az igény a (valódi) női történetek iránt és akkor már javában dúlt a kissé félremagyarázott „légy-eredeti-valósítsd-meg-önmagad” social media mantra is…

Valljuk be, X-ként, a kapuzárási pánik miatt vásárolt BMW motorkerékpárt könnyebb hajtani, mint Gen.Z-ként kapunyitáspánikolni a BMV-n (BuszMetróVillamos). Akkor is, ha történetesen New Yorkban egy nagy kiadónál dolgozhat ösztöndíjjal egy vidéki lány egy teljes hónapot és minden költségét fizetik, ahogy a darab 19 éves, neurotikus főhősének, Esther Greenwoodnak. (A szerző egyetemi másodéve után nyáron a New York-i Mademoiselle magazinnál gyakornokoskodott és onnan hazaérve tudta meg, hogy nem vették fel a Harvard nyári kurzusára. Ezt követő depressziójáról és kórházi/szanatóriumi élményeiről szól a regény.)

Mivel Réka lányom az elmúlt hét évben Angliában szintén ezen az elaknásított gyerek/felnőtt határmezsgyén kelt át, közelről ismerem ezt az identitáskereső küzdelmet.

Remélem, az ő szemszögéből nézve sem viselkedtünk úgy a feleségemmel, mint az előadás említett főhősnőjének édesanyja, aki fejhangon kéri számon gyermekétől, hogy mikor lesz végre egy olyan igazi szakmája, mint pl. a gyorsírás. „Cakmája”, ahogy az ebben a darabban is remek Kókai Tünde sipítja az által játszott számtalan (heterogén szerepminták) kabinetszerep anya karakterében. (+ főszerkesztő, pszichiáter, betegtárs, barátnő) Persze az unalmas egzisztenciális biztonság és a szabad művészélet bizonytalanságának összefüggése ismert ellentmondás a gyerek/szülő viszonyban.

A harmadik, férfi szereplő (Dóra Béla) is több karaktert jelenít meg, legtöbbször persze Esther „pasijait” (a dinamikus Marco, a matekprof. Irwin és a bizonytalan Buddy személyében). Dóra a legtöbbet a tüdőbajos Buddy Willardként tűnik fel, ezért ezt a karaktert tudja a legjobban kibontani. (Önelégült Irwin alakítása jól mutatja be a klasszikus mansplaining toxikus példáját.)

Fotók: Horváth Judit

Sűrű a matéria.

Három színész játszik a Stúdióban felépített egyetlen, háromfalú pop-art (baba)szobában az egyfelvonásos kamaradarabban. Persze fényekkel és a falra szerelt pink lépcsősorral/ülőkékkel és kapaszkodókkal, illetve egy billegő padlóval sokféle jelenet követi egymást a minimalista enteriőrben. Hotel szoba, New York-i utca, az aktuális pasi kecója, kórház pszichiátriai osztálya, Esther édesanyjának vidéki otthona elevenedik meg. (Díszlet és jelmez: Kálmán Eszter, fény: Kehi Richárd)

Fizikai színház ez, a nehezebb fajtából.

Mivel az első sorban ültem, minden intenzív kitekert pózt, akrobatikus mozdulatot és szimbolikus koreográfiát pár méterről követhettem végig. Widder Kristóf, a darab rendezője/koreográfusa nem kímélte a szereplőket, különösen a zseniális Zsigmond Emőkét, aki néha magassarkú cipőjének sarkát az említett fogantyúkba akasztva lóg fejjel lefelé a falon, vagy egy vékony gerendán egyensúlyoz szintén magassarkúban rózsaszín tüllszoknyában…

Tényleg nem vagyok egy félős típus, de komolyan aggódtam néhány jelenetben a színésznő testi épségéért. (Persze Emőke táncos múltja és remek kondíciója biztosan segítette ebben a nehéz feladatban.) Esther önnarrációval vegyítve meséli el, hogy egy-egy jelenetben, legtöbbször jókislányosan megfelelve az ötvenes és hatvanas évek patriarchális elvárásainak, mit mond és mit gondol valójában. Ez a kettősség persze disszonáns zárlatot okoz a személyiségében, részben ezért is jut el végül az öngyilkosságig, majd az elektromos sokkterápiáig, végül identitásának megszilárdulásáig.

A kötet szerzőjének ez a „happy end” („vagyok, vagyok, vagyok” szív- és szódobogása) sajnos nem sikerült, egyetlen regényének főhősével ellentétben ő 1963-ban, könyvének megjelenése után egy hónappal, befejezett öngyilkosságot követett el. A metaforikus üvegbúra végül megtelt láthatatlan, de mérgező gázzal. Ted Hughes költővel folytatott viharos házassága, vetélése és férje félrelépése nyilván hozzájárult a tragikus végkifejlethez. Egyébként alkotásának első munkacíme a Diary of Suicide (Egy öngyilkosság naplója) volt. Később a férfi új élettársa is (akivel korábban megcsalta feleségét) gázzal vetett véget az életének és ennek az öngyilkosságnak már a korábbi feleségével közös gyermekük is áldozatául esett…

„Keresztre feszítenek a saját korlátaid. Amit vakon választottál, megváltoztathatatlan; vissza nem vonható. Voltak esélyeid; nem kaptál rajtuk, az eredendő bűnben dagonyázol; a korlátaid közé szorítva. Még azt sem vagy képes eldönteni, hogy sétálj-e egyet a szabadban: nem vagy biztos benne, menekülés-e ez is, vagy puszta felfrissülés az egész napi szobafogság után. Elveszítettél minden életörömöt. Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.” Sylvia Plath