Katona József Színház: némacsend

Ez egy olyan Hamlet interpretáció ifj. Vidnyánszky Attilától, ahol Horatio, a túlélő/mesélő a quasi „főszereplő”.  

Annak ellenére, hogy „kint is van és bent is van” az előadásban. (Ahogy az LGT mondaná.) Persze egy ilyen apa/fia történetben adja magát a kisvidnyánszky/nagyvidnyánszky összevetés. Legyen elég annyi, hogy nekem a fiatalabb Vidnyánszky a nagyobb a „great” értelemben. A disztingvált? vasárnapi közös ebédek témái pedig éppúgy érdekelnének az ő esetükben, mint DJ Jeszy és ősz édesapja, Schmidt Mária/Ungár Péter, Morvai Krisztina/Baló György (1947-2019) diskurzusai a húsleves felett… Csak azért kezdtem politikával, mert az egész darab az egykori SZFE (foglaláskor elhíresült) Központi épületének (Ódry Színpad) auláját realisztikusan rekonstruáló díszletben (Schnábel Zita) játszódik.

A dán királyfi bosszútörténetet persze jól ismerjük, nyilván ezért (is) tud negyedmondatokkal is működni a ’némacsend’ címmel októberben bemutatott előadás.

Fotó: Daniel Dömölky

Az először riporterként, majd vándorszínészként megjelenő Mészáros Béla utóbbi szerepe finom fricska a művészekhez való ambivalens hozzáállás karikírozására. Megbízói egyrészt negédesen csodálják őt, mésrészt rögtön meg is szégyenítik a „Sírjál már!” egrecíroztatási jelenetben. (Nem szokatlan ez, a csodálat/gyűlölet határát hamar átlépő mai korszellem hevületeként.) Az idősebb riporter és a fiatal segítői közötti generációs szakadék megjelenítése vicces. Utóbbiak később Guildenstern (Molnár András m.v.) és Rosencrantz (Pásztor Dániel) szerepében térnek vissza. (Utóbbi néptánctudása jól jön ebben az előadásban is.)

Rendhagyó, de érthető a jelenet, melyben a még élő I. Hamlet király (Fekete Ernő ismét remek!) fehér öltözetben ünnepel családja körében. (Előtte és utána, szellemként már feketében instruálja fiát a bosszúra.) A sok némajáték, egyszavas kijelentés és mozdulatnyelv között ő kapja a leghosszabb egybefüggő verbális szöveget. Emellett visszatérő, néma, majd erősödő (testeken áthullámzó) ordítása tényleg velőtrázóan drámai hatású. A darab egy pontján az ifjú Hamlet (Gloviczki Bernát) is megismétli.

Hamlet Jr. egyébként mérsékelt kedvvel éli ifjú életét, egyszer szó szerint apja „hasába” menekül és anyjába is megpróbál az ismert útvonalon visszajutni. Opheliát Kanyó Kata hasonló bátorsággal alakítja mint Kókai Tünde az örkényes Hamlet előadásban. (BTW: Lelkes amatőr színházbajáróként az említett, kilenc éve látott előadás „klasszikusabb” Hamlet karaktere (Polgár Csaba) közelebb áll hozzám, de ez persze csak egy szubjektív vélemény.)

Horatio (Lengyel Benjámin), a címben említett „quasi rezonőr” keveset beszél, viszont sokat énekel. (BTW: Tetszett a zeneválasztás és a dalok hozzáadott értéke is. Zene: Urbán Kristóf.) Az utolsó, márványoszlopnál zajló jelenet is erős. (Nem akarom elspoilerezni…) „Fizikai színház” ez, a mozdulatszekvenciák mellett esetenként igen nehéz tánckoreográfiával. (Koreográfusok: Berecz István, Kondákor Ajsa Panka)

A szocreál színházi aulában Sztüx helyett rozzant lift vezet az alvilágba, koponya helyett márvány szoborfej(ek), mérgezett kard helyett mérgezett kávé(gép) kap helyet, amely amellett, hogy végez Gertrúddal (Rezes Judit), gyászruhává nemesíti az ifjú Hamlet polóját. Polonius (Keresztes Tamás) a lányát féltő apaként még csak komikus, de leszúrása utáni fejetlen (liteRally) ténfergése a színpadon már paródiába hajlik. (Persze erős pont ő ebben az előadásban. Is.) Dankó István Claudiusa pedig időnként szinte groteszkbe hajlik és ez jót tesz neki.

A végső szellemdús (sic) mészárlás is Shakespeare helyett inkább Tarantinót idézi. Sőt, már inkább karikatúrába hajlik, ahogy a „gyilok futószalag looping” körében az áldozatok sorra felfekszenek a ruhatári pultra (a király is itt halt meg korábban), hogy onnan a halálba aláhullva, majd kisétálva teret adjanak a következő hamar érkező hulla delikvensnek. (Ebben a jelentben aztán Gertrúd andalítóan lassúzik az elhunyt királlyal.)

„és a többi néma csend”