Örkény Színház: Székfoglaló

2021-ben, éppen a születésnapomon, Cserhalmi György a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja lett. Többek között Sára Sándor végakarata volt ez…

Rendhagyó és gyújtó hangulatú székfoglaló beszéde (dolgozata) hamar elhíresült. Veszélyes és kemény volt, mintha egy másik MMA (Mixed Martial Arts) vette volna fel a soraiba. Már a beszéd kezdete sem volt vicces (mint pl. Darvas Iván szűzbeszéde a Parlamentben), az öröklázadó színészlegenda már az elején „veszélyesnek” minősítette önmagát. (Nyilván az SZFE lenyúlásának első évfordulója is eszkalálta a frusztrációját.)

„A hatalom ma is egyféleséget akar, egy olyan masszát, amelyből egyformára lehet szaggatni az itt lakókat, és ha ehhez nem hasonultok, akkor nem vagytok jó honleányok és honfiúk. Isten ne adja, hogy ebben a hazában újra bizonyítani kelljen, hogy ki a jó hazafi. (…) Kell a változás, de csak olyan, ami velünk átbeszélve, a mi egyetértésünkkel történik, minden más történés, nem csak hasonlít az erőszakra, hanem maga az erőszak, mégpedig a leggonoszabb időket idézi. Ne menjünk ebbe bele, ez egy rossz út, rossz állomása, amely nem csak a jövőnkre hoz szégyent, hanem a múltunkra is, a jelent pedig elviselhetetlenné teszi.” (Csáki Judit 2024-ben a színészről írt portrékötetében a teljes szöveg elolvasható.)

„Állj, ki vagy?”

Már novemberben terveztem megnézni Cserhalmi önfeltárulkozó estjét, de akkor lemaradtam a két alkalomról, melyet végül múlt hét szerdán sikerült bepótolnom. A keserédes monodráma tulajdonképpen egy „zsigeri önéletrajz” és a második részben a fent említett MMA Székfoglaló egy részét is felolvassa a művész. Cserhalmi színészi talentuma mellett jól is ír. Egymást erősíti és hitelesíti e két tehetsége. Lehengerlő őszintesége mellett, ettől és ezért működik ez az előadás is.

Még a szövegfelejtéseket is megejtő öniróniával kezeli Cserhalmi. („Színpadrozsda”, ahogy ő hívja.) Szemmel láthatólag bensőséges a kapcsolata a színpadon ülő Sütő Anikó súgóval. Jobban a háttérbe húzott pozíció ez, mint a szintén színpadon zongorázó Szép Andrásé, vagy a hegedülő, éneklő és játszó Roszik Helláé, de mégis több, mint egy klasszikus súgói pozíció. A rendező (Novák Eszter) és a dramaturg (Kárpáti Péter) együttműködésének eredménye is látványos, hasznos szinergiájuk Cserhalmi intim rezdüléseivel nyilvánvaló.

Fotók: Horváth Judit

„Az intenzív osztályon vitába keveredtem a halállal.”

Cserhalmi két pihentető leülés között, szemmel láthatóan nehezen biceg át botjával a színpadon, de ha a jelenet úgy kívánja, hamar fiatalodik egy évtizedet is akár. Ilyen egy Nagy Színész… Egy élete utolsó harmadában tevékenykedő érzékeny művész, aki már sok barátjának és pályatársának a temetésén állt, valamint tíz tumor kiműtése után (a többit szétrobbantották, ahogy nyilatkozta korábban) tér vissza a színpadra, már mindenféle sallang nélkül játszik és látszik. A proszektúrán fekvő Bódy Gábor testének leírásán túl, a halál képe és leírása többször is kendőzetlenül, tabuk nélkül jelenik meg.

Az előadás végén persze elgondolkodtam, hogy „kultúrharcilag” és „identitáspolitikailag” mi változott a híres MMA Székfoglaló elmondása óta és (nyilván) nem tudtam jobbat kitalálni Cserhalmi roppant tömör és persze fanyar mondatánál:

„Járjuk a helybent.”

Részlet az előadásból:

Elég hitványka, mondta a szülészorvos, amikor 1948 februárjában, a Bethesda kórházban kisegített anyámból. Hitványka! A nemjóját neki! Most is az vagyok. Ha van szülész, kéne lenni halásznak is. De nem, aki a halat fogja, hanem aki kisegít ebből a világból, ha eljön az ideje.

’48-ban, meséli anyám, hideg volt a tél. Kaja Budapesten alig volt, nemhogy a Hamzsabégi út 32-ben. Hamar elapadt anya teje, nagyapa nem tudni, honnan szerzett orvosi táskájával valami elosztó állomásra járt – anyatejért. Ahogy Nagyapa mondta: kurvatejért.

Amikor hazaért, nagymama kicsit bebandzsítva nézte az urát. Nagyapa letette  az orvosi táskát a konyhaasztalra, kipattintotta a zárat. Nagymama még mindig bandzsít. Az ő fejében úgy állt össze, hogy bezzeg a kurváknak van tejük, nekünk … Az is lehet, hogy ez a  Géza  nem is az állomásról hozza a kurvatejet, sőt lehet. egyenesen ő maga feji ki?

Nagyapa az orvosi táskából az asztalra tette a tejet, és valami bujkáló bűntudattal annyit mondott nagymaminak: Az is lehet Lenke, hogy csak egy szerencsétlen asszonyságé, aki elveszítette a gyerekét. Ettől nagyanyám megint bebandzsult, mert ugyan ki más veszíthetné el a gyermekét, mint egy… és itt elhallgatott. Talán eszébe jutott, hogy ő az anyukáját veszítette el, amikor született. Inkább kiforrázta a cumisüveget, és a tejből is kiforrázta az árvákat és a kurvákat. Nincs itt se kurva, se árva, csak egy van: anya. És ez már az ő teje, anyatej, punktum.

Révfülöpön a szarka kilopta a cumit a számból. Valahol még van egy fénykép arról a babakocsiról, amelyben életem elejét töltöttem. Egy monstruózus, mély, steppelt falu babakocsinak mondott szörnyeteg, melynek tolókarjába a nővéreim csimpaszkodnak, frufrusan, kapafogakkal, csodaszépen. Állítólag én is ott vagyok a babakocsi legalján. Én is. Talán ez a legtöményebb, legtöbbet kérő és ígérő mondat az életben: Én is. Én is kérek, én is adok, ott voltam, én is ott leszek, én is elkéstem, lekéstem én is, én is szeretem, én sem szeretem, én is erős vagyok, elgyengültem én is, …hej, ha én is, én is köztetek lehetnék, aranyos vitézek, szép magyar leventék. Én is akartam látszani a képen, de nem látszom, mert kicsi vagyok, és mert tehetségtelen a fotós. És hol van a képről anya? Vagy ha ő csinálta a képet, hol van apa?

Szóval úgy vagyunk hárman a képen, hogy ketten vannak: Gyöke és Mackó, a nővéreim. És persze ők is magányosak. Azzá teszi őket a négy év korkülönbség. Valahogy úgy lehetett, hogy apa és anya nekiálltak Gyökét összerakni, mielőtt apa kiment a frontra. Aztán amikor hazakerült, elkészült Mackó is. Ők a háborús gyerekek. Gyöke lármásan tiltakozott a háború utáni utálatos világ ellen, Mackó hallgatással utasította el ugyanezt. Mindenben különböztek, mégis nyugtalanítóan hasonlóak voltak, mert Mackó mosolya ugyanazt jelentette, mint Gyöke harsány nevetése, és Gyöke dacosra szögletesedő álla ugyanarról szólt, mint Mackó könnybe lábadt szeme. Amióta emlékezni tudok, mindig büszke voltam a nővéreimre, Gyöngyre és Magdára.

Nem emlékszem a babakocsi magányára, sem a steppelt falára. A mélységére sem. Ha nincs az a fénykép, a babakocsi kimarad az időszámításból, és marad a tolvaj szarka, aki kíváncsi lehetett, hogy ki üvöltözik abba a fehér micsodába, és meglátta a számban a cumit. De ha ott volt a számban a cumi, akkor miért üvöltöttem? Lehet, hogy kiesett a számból, eltűnt a mamapótlék, az egyetlen biztos pont. Egy baba felismer mindent és mindenkit, akit ki lehet használni, és a cumi volt a biztos pont, meg az a kéz, ami időről időre a számba tolta. Abban a pillanatban boldog lett mindenki. Én, mert végre megint van mivel imitálni az evést. A többiek meg azért, mert végre nem üvölt a gyerek. Ezt az üvöltésgátló csodaszert lopta el tőlünk a szarka. Mert tudtára akarta adni a világnak, hogy vanez a gyerek, szóval, hogy én is vagyok. Ezzel telt a gyerekkorom: én is vagyok.

Míg nagyapa élt, voltam is. Azt nem tudom, hogy mikor fedezett fel magának, de éreztem, hogy nála biztonságban vagyok. Nem emlékszem, hogy valaha csalódtam volna benne. Valószínűleg nem még nem ismertem ezt a szót, mikor nap mint nap zuhant rám a tartalma: csalódtam. Mindig így, múlt időben. Ha a grundról megjöttem, koszos ruhában: csalódtam benned, ha bőgtem, mert igazságtalanság ért: csalódtam benned. Ha hiányzott anyám: csalódtam benned. Apával ugyanez. Ha szaloncukrot loptam a karácsonyfáról: csalódtam benned. Ha öt percet késtem: csalódtam benned. Egyedül nagyapa… ő nem, ő azokban a felnőttekben csalódott, akik képesek egy gyerekben csalódni. Amikor mindenki elfelejtett, nagyapa akkor is velem volt. Most is velem van. Gyanítom, ő volt a szarka, aki kilopta a cumit a számból.

Talán azért kerültem a téglási nevelő-javítóvintézetbe, hogy anyát ne zavarjam a felkészülésben. A debreceni háromszobás lakásban nekem már nem jutott hely. Talán anyámék fel sem fogták, hogy hova küldtek, hisz el sem kísértek Téglásra. Nagyapa fogta a kezem, már nem emlékszem mikor engedte el, de hirtelen egyedül maradtam. Tíz éves voltam, álltam a téglási Degenfeld kastély egyik bejáratánál. Tömör faajtó. Mögötte folyosók, lépcsők, zuhanyzók, tantermek, tanári szobák és Csikós igazgató szolgálati lakása.

Mi  44-en voltunk a hálónkban: alsó és felső ágy. A nap reggel 6-kor kezdődött. Elhangzott a gyűlölt „ébresztő föl!”, és mi, mint a gumilabda pattantunk ki a vaságyból. Moldoványi nevelőtanár rosszkedvű napjain szembe állított minket, és pofoznunk kellett egymást, egyet ide, egyet oda. Csattanjon ám, különben én csattanok. Ezt humornak szánta, de mi nem röhögtünk. Ez így ment tíz pofonig. Tíz ide, tíz oda. Mondom, negyvennégyen voltunk a hálóban. Az negyvennégyszer húsz pofon, az 880 pofon, és még nem volt reggel fél hét. Utána mehettünk a mosdóba. Meleg víz csak szombaton volt, de azt elfürödték előlünk a nagyfiúk.

Hat év múlva egy vívóedzésről jövet megláttam Moldoványit a debreceni Aranybika Szálló előtt egy nővel. Téli este, mi voltunk vagy öten, hátunkon a katyusa, azaz a vívózsák. Mondtam a srácoknak: ez volt a pofoztatós. Már húztuk is ki a fegyvereket a zsákból, és miközben a hölgy sikítva kiabált, Moldoványi nevelőt egyszerűen kihámoztuk a műbőrkabátjából. Másodpercekig tartott az egész, a srácok szétspricceltek, de én bele akartam nézni a szemébe a tanerőnek. A hideg ellenére izzadt és lihegett, a szálloda tövébe rogyva. Egy rakás Moldoványi. Erdei Gyuri visszajött értem, hogy elrángasson. Vele hisztériáztam: bazd meg, ez nem ismer meg, bazd meg, ez nem ismer meg.

Közel egy évet töltöttem Tégláson. Pofonok, körmösök, tenyeresek, zuhanyzó alatti verések, pokrócolások. De a délutánokat szerettem. Lehetett tanulni. A megvert testbe vagy tompa szellem költözik, vagy nagyon eleven. Kétszer szöktem. Először eltévesztettem az irányt, és felszálltam a Nyíregyháza felé tartó tehervonatra. Visszavittek. Annyira megfáztam, hogy betegszobába kerültem, elmaradt a retorzió. Másodszor – hajdúságilag másodjára – Debrecenben kaptak el. Már tavasz volt. Akkor sem büntettek, mert az intézetben éppen ellenőrzés tartottak.

Egy szombati napon, a reggeli után a sertéstelepig gyalogoltunk, ott fatalicskákat kaptunk, amit a helyi erők telelapátoltak disznószarral. Mi gyönyörű sorba fejlődve toltuk a szart a TSZ dinnye földjére, ahol aztán a heggyé dagadt trágyát szétterítették a tagok. Csodák csodájára estére mindenkinek jutott meleg víz a zuhanyzóba. Viszont néhányan vérmérgezést kaptunk. Kétszer is jött az orvos. Először, hogy szúrjon, szúrt. Aztán azért jött, hogy élünk-e még, éltünk. El is ment. Eszembe jutott, hogy nem kéne meggyógyulni. Arról fantáziáltam, hogy anyámék meglátogatnak a betegszobán. Egy hét után elszállt a remény, és én inkább gyorsan meggyógyultam. Közben lettek barátaim: Balajti Pista és Holcz Peti. Pisti sápadt volt, vékony és gyenge, nem intézetbe való. Holcz Peti viszont az intézet legerősebb fiúja. Ő sem volt intézetbe való. Valójában Lilapöttyi Kovács sem volt intézetbe való, aki a nevelőknek kápóskodott.

Lilapöttyi és a haverja – neve elfelejtve – szeptember közepén bejöttek a zuhanyzóba. Tudtam, hogy gáz van, de nem mehettem ki anyaszült meztelenül, inkább verjenek, minthogy röhögjenek rajtam. Vizes felmosórongy lógott a kezükben, gondoltam, most jön az, amiről már eddig is hallottam a többi új fiútól, hogy: gyere csókold meg a seggem. De nem pazarolták erre az időt, azonnal ütni kezdtek a felmosóronggyal. Már az első ütések egyikénél majdnem kiment a szemem, de nem mukkantam, próbáltam csapkodni, de nem láttam semmit, és különben is fejjel voltak nagyobbak nálam. Lekuporodtam. Egy rakás Cserhalmi. Lilapöttyi rám nyitotta a hideg zuhanyt, aztán kimentek.

Annak örültem, hogy mégis látok. A hideg víz csípett, de jól esett. Az udvarról felhallatszott a többiek kiabálása.: Enyém a vár, tiéd a lekvár! Tudtam, hogy a kertből egyenesen jönnek a zuhanyzóba. Kinyitottam az egyik csapot, reménykedtem, rám zúdult a meleg víz. Akkor meg minden rendben, akkor megérte. Semmi panasz, semmi jelentgetés, zsigerileg megértettem a szabályt. Lilapöttyi Kovács nem is sejtette, mekkora bajba ütötte magát.

Akit már vertek vizes felmosóronggyal, az tudja, hogy ez ki van találva. Csapsz vele, viszi a súlya, felgyorsul, és a vége olyat üt, mint egy karikás ostor. Kaptam azzal is, úgyhogy van összehasonlítási alapom. De az ütésnél sokkal jobban fáj, hogy az akció felmosóronggyal történik, hogy egy ronggyal ronggyá aláznak. Igen, mondaná egy adekvát seggfej, ennek üzenetértéke is van. Vagy bólogatna: Igen, igen, ezek aztán megérdemlik, intézetben a helyük — egy lófaszt barátaim. Titeket kéne odazárni. Egy hét után sírva adnátok vissza összes diplomátokat.

Április végére megjött a perforált vakbélgyulladás. Arra még emlékszem, hogy beraktak a mentőbe. Anyámra is emlékszem, amint azt ismételgeti fölém hajolva, hogy: Gyurikám, el ne felejtsd megköszönni a doktor bácsinak, hogy meggyógyított. Éteres altatást kaptam. Ez egy szájkosár, amit felraknak az arcod elé, és azt mondják, hogy számolj. 9-10 körül egy ilyen 9-10 éves gyerek már elalszik. Szóval 1, 2, 3, 4, 5, 6, 8, 9, 10… összesen 64-ig számoltam, mert az járt az eszembe, hogy el ne felejtsem megköszönni dr. Mikolának, hogy meggyógyított. Amikor kinyitottam a szemem, nagyapa állt az ágyam mellett. Nagy balhé lehetett, mert a lábadozás után nagyapa elvitt magával Révfülöpre, ott töltöttem a nyarat, de ősszel anyáméknak nekem is helyet kellett szorítani abban a debreceni három szobásban.