Örkény Színház: Momo

Blogger42 | 2026. február 20.

Weöres Sándor mondta egyszer, hogy „a gyerek nem hülye, csak kicsi.”

Persze Weöresnek nem voltak utódjai, sőt nem is igazán szerette a gyerekeket… (Persze ez egy másik síkja a történetnek.) Azonban mivel mindkét gyermekem az AKG-ba járt, sokszor hallottam Horn Györgytől, a suli alapítójától/igazgatójától, hogy „a gyerek nem az életre készül, hanem él.” Ha alábecsüljük hát leszármazottjaink korai életszakaszának kulturális és kognitív befogadóképességét, nagy hibát követünk el. Igaz ez persze azon kulturális élményekre és tapasztalatokra is, melyeket először az utódaink retinája elé lógatunk. (Az általam esténként Rékának és Gergőnek improvizált és naponta továbbfejlesztett mesében is próbáltam ennek megfelelni, amikor az ún. „húszcentis emberkék” világának nyúlüregében közösen merültünk egyre lejjebb és beljebb…

Ezt a Michael Ende (1929-1995) meseregény adaptációt egyébként 10 éves kortól ajánlja az Örkény. (A színház alkotói körének vannak már tapasztalatai gyerekművek kapcsán: Csoda és Kósza, ill. A sötétben látó tündér.) Valószínűleg Ende egyik másik regénye, a Végtelen történet ismertebb itthon a népszerű német-amerikai családi fantasyfilm miatt. (A Kajagoogoo frontemberének Limalhnak a neve is ismerős lehet a film kapcsán az X generációnak.)

Nem könnyű feladat olyan „gyerekdarabot” színre vinni, ami a szülők számára is élmény ad. Polgár Csaba rendezőnek (és persze Gáspár Ildikónak) szerintem sikerült. Szaplonczay Mária tehetsége a címszerepben ehhez nagyban hozzájárul. (BTW: a jelmeze is telitalálat, Izsák Lili ezúttal sem tudott hibázni.) Érdekes megfigyelésem volt egy 2022-es és egy 2025-ös Solness előadás közti játékának (kor)különbségét megfigyelni. (Persze ’22-ben még csak tanult az SZFE-n, 2024 óta pedig már az Örkény tagja. (Az SZFE foglalás és a pandémia éppen tanulmányai elején történt, el sem tudom képzelni, hogyan élhette meg mindezt ő és a többi egyetemista társa…)

Ebben az előadásban az első Solness élményem Hildájának játékosságát „kaptam vissza” és mivel a második sorból követtem a darabot, időnként pár méterről figyelhettem meg a színésznő érzékeny arcjátékát a „nézőtéren”. Utóbbi szó nem elütés, mivel az alkotók ezúttal megcserélték a színpadot a nézőtérrel és karzattal. Magyarán Momo lakhelye, az amfiteátrum (és az eredeti nézőtér) ülései között játszanak a színészek, a nézők pedig a színpadon ülnek kinyitható székeken. Érdekes volt megfigyelni, hogy ez az egyszerű változtatás mennyire megkavarta a nézőket, miközben keresgélték a helyüket… (A rendezői/színész bal/jobb topológiába most ne menjünk bele.)

Ne felejtsük el, az új évad szlogenje: „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont”!

Fotók: Horváth Judit

Ahogy az előadás színlapja írja:

Senki nem tudta, ki volt pontosan Momo, a kislány, hogy kik voltak a szülei, honnan jött, vajon hány éves lehet. Csak megjelent egyik nap a város peremén álló, romos amfiteátrumban, és attól fogva ott élt. Egy dologhoz mindenkinél jobban értett: úgy tudott figyelni, mint senki más. Úgy tudott hallgatni, hogy attól a legbutább embereknek is okos gondolataik támadtak, a szomorúak is bizakodóvá és derűssé váltak.

Egy nap szivarozó, szürke ruhás idegenek érkeztek a városba. Azért jöttek, hogy megfosszák az embereket minden „haszontalanul” eltöltött időtől, hogy rávegyék őket, ne látogassák a barátaikat, ne járjanak szórakozni és még negyedórát se üldögéljenek az ablak mellett az elmúlt napon merengve. Az emberek azt hitték, egyszer majd visszakapják a sok megspórolt időt, mert nem tudták, minél inkább takarékoskodnak vele, annál szegényebb, sivárabb, hidegebb lesz az életük.

Visszatérve a darab „gyerekbarát” jellegére, persze a szürkeruhás időkufár ügynökökkel szemben Momo barátai rajzfilmszerűen színes jelmezt viselnek és bizonyára az óriás Labubu (Bibi) Baba megjelenése is e korosztályt célozza, de mindezt nem éreztem olcsó hatásvadászatnak. Nagyvonalú és erőteljes jelenetek kötődnek Hora mesterhez (Für Anikó). Metronómok hadának összhangzása, video mapping a nézőtér székein, komplex világításkép szolgálja az Idő (és halál) urának játékát. (Világítástervező: Baumgartner Sándor, zeneszerző: Matkó Tamás) Für Anikó persze az audiovizuális repertoár támogatása nélkül is remek lenne… (BTW: Ligeti György kísérletező, 100 metronómra írt darabját itt tudjátok meghallgatni.)

Friedenthal Zoltán több szerepet és funkciót visz: zongorázik, narrátor, sőt később ő lesz maszkban Hora mester néma teknősbékája, Kassziopeia. (Aki időnként gumicukor gilisztákat eszik.) A szünetben a színészek egy része segítségül hívja a gyerekeket az időrablók ellen. (Kartontáblákat készítenek közösen.)

A második felvonás drámája aztán ügyesen aratja le az első felvonásban elvetett magokat. Terhes Sándor utcaseprője (Beppo) eltalál a gyerekek (és szerintem felnőttek) szívéhez is. Borsi-Balogh Máté és Kövesi Zsombor jó értelemben vett harsányságára is vevő volt a közönség fiatal része is, sokadik oldalát fedezem már fel Máténak. (Józsa Bettinával remek párost alkotnak ebben a darabban.) A három vezető szürke időügynök (a rendíthetetlen Rába Roland, a selypítő Nagy Zsolt, a már majdnem emberi Máthé Zsolt) triójának összjátéka ügyesen teremt feszültséget a rábarolandos maszkban masírozó szürkeemberek hadával.

Nem csoda, hogy 1974-ben, amikor az NDK-ban megjelent a regény, rögtön betiltották…

A nem giccses vagy túltolt didaktikus üzenet világos, a valódi beszélgetések, az igazi figyelem és a közösen eltöltött minőségi idő éppolyan nagy kincs, mint Momo maga. Az a cinikus és mára globalizált modell pedig talán mindannyiunk számára ismert, ahogy az Időtakarék Részvénytársaság olyan szürke, méltóságát elvesztett tömeget gyárt, aki a munka/fogyasztás mókuskerék önmagába záródó csapdájában ragad egy életen át…

A „mi az idő, van-e idő egyáltalában” kérdést pedig talán megér egy önálló szöveget is.