Szkéné Színház: Solness

Blogger42 | 2025. szeptember 19.

Három év telt el a nyílt próbától az előadás megtekintéséig!

Ahogy múlt pénteken írtam, valahogy úgy alakult, hogy bár 2022. szeptember végén láttuk a Solness nyílt próbáját az Örkény Stúdióban, de magát a drámát csak e hó 10-én a Szkénében. Pedig tetszett a próba, már akkor eldöntöttük, hogy megnézzük a teljes előadást is. Az általunk megtekintett (számunkra évadnyitó) előadás egyébként éppen a 75. volt, ráadásuk aznap volt Pogány Judit (Bertha Brovik) 81. születésnapja is. (Amikor elhagytuk a nézőteret, a büfében láttam a bekészített pezsgőspoharakat.) Gulyás Marcit is láttam a nézőtéren, ő éppen 3 hete kérdezgette Gáspár Mátét (és más színházvezetőket) az előttü(n)k álló évadról.

Ahogy a Katona József Színházban megtekintett másik Ibsen darab, a Hedda Gabler kapcsán írtam:

„ … A Solness kapcsolati háromszögében egy határozott férfi uralja a triász női tagjait (és mindenkit), ebben az előadásban egy impulzív nő manipulálja a két férfit (és mindenkit). Persze sem Gáspár Ildikónak (aki nemcsak rendezte, de újrafordította is a darabot), sem Székely Krisztának »nem kell a szomszédba mennie«, hogy egy erős nőt találjanak… Mindkét rendező remekül nyúlt ezekhez az évszázados darabokhoz. Az idősödő Halvard Solness éppoly nyughatatlan karakter, mint a fiatal Hedda (Tesman) Gabler. Persze mindketten űzik a Kék Madarat, de nem túl nagy meggyőződéssel. Mintha tudnák, hogy habitusuk miatt, kezdettől kudarca vannak ítélve ezen az úton. Solnessnek már nem lehet gyermeke, Gabler pedig alkalmatlannak tartja magát egy utód felnevelésére.

Solnessnek már nincs szüksége rafinált manipulációra, az évtizedek alatt önmaga köré épített struktúra (mégiscsak mesterépítész) origójában él, minden(ki) felé gravitál. Mindkét történetben »ibzenesen« tűnik fel a múltból egy szereplő és alaposan felkavarja a (látszólag) nyugodt tó felszínét. A Solnessben Hilde, ebben a darabban Lövborg a vízbedobott kő. Ebben az előadásban a szereplők, ha éppen nincs jelenésük, egyszerűen csak félreállnak és a falnak támaszkodva jelzik, hogy »nincsenek ott«. Az Örkény Stúdióban pedig, ahol a Solness nyílt próbáját láttuk, beolvadtak a körbe ültetett közönség soraiba. (Én éppen Hámori Gabriella mellett ültem.)

BTW: a Szkénében maga Halvard Solness (Mácsai Pál), amikor a mellettem álló székre volt szüksége, kezembe nyomta az ülőalkalmatosságon álló lámpát („Fogd ezt!”) és elviharzott a székkel… A lámpa köríves búráját pedig Polgár Csaba (Ragnar Brovik) ragadta el nagy hévvel „tőlem”. (Amúgy nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor interaktívan bevonták a közönséget is a játékba. A mennyezeti lámpák is szinte végig égtek.) Az általunk látott előadásban egyébként Zsigmond Emőke helyett, beugróként, Józsa Bettina játszotta Fridát, Ragnar partnerét. Jól.

Markáns jelenet a darab vége felé, amikor Solness mellett/fölött Mácsai Pál személye (személyes fotóin keresztül) is felcsillan az előadásban. (Media design: Juhász András) Így ebben az önéletrajzi drámában tulajdonképpen egyszerre szól Ibsen, Solness és Mácsai a közönséghez. Több interjúban is láttam már, hogy Mácsai szarkazmussal vegyített öniróniával pellengérezi ki a darabban is maró gúnnyal, karikírozva levetített híres Petőfi vers (Dicsőséges nagyurak) 1994-ben a Budapest Sportcsarnokban „elkövetett” korabeli előadásmódját. Szerintem egyébként joggal… (Lám, lám, mégse mindenben jobbak a fiatalok…) Polgár Csaba a darabban még asszisztál is ehhez az önreflexív „élveboncoláshoz”. Persze mindez, ahogy az Örkény Színház jóütemű „átadása” a Polgár Csaba / Gáspár Máté duónak, nem csökkenti, hanem éppen emeli a zsenijét, ahogy ezt persze ő maga is jól tudja.)

Mindenesetre Mácsai, hasonlóan az általa játszott karizmatikus karakterhez, pontosan tudja, hogy hivatásának gyakorlásával késleltetni tudja az öregedés folyamatát. Az azonban nagy különbség, hogy míg a nárcisztikus „Cipolla-szerű” Solness fondorlatos intrikával és manipulációs erővel görcsösen elnyomja a „konkurens” fiatalok térnyerését, addig Mácsai, szeretett színházában éppen elősegítette és aktívan támogatta/támogatja (a független színházak mellett) a fiatalok reform törekvéseit és szakmai/emberi felemelkedésüket.

Persze a vélt/valós csókjelenet után egy teljes évtizeddel idősebb, tornacipős/tüllruhás/piroskapucnis Hilda Wangel is még bőven fiatal. Solness végső felemelkedését (majd szükségszerű zuhanását) az általa alkotott torony csúcspontjára (és Istenhez) pedig éppen ez az ifjú lány idézi elő, még ha közvetve is. Tetszett, hogy a 12 (és fél) éves Hilde által említett csókjelenet igazságtartalmát a valóság/álom határán tartja a fordító/rendező. Valószínűleg rossz helyre irányítaná a figyelmet a darabban, ha ez a momentum egy nyilvánvaló abúzust írna le.

Érdekes megfigyelésem, hogy a három éve látott próba és a néhány hete megtekintett előadás Hildáján érezni lehetett a korkülönbséget. A remek alakítást nyújtó Szaplonczay Mária persze akkor még csak tanult az SZFE-n, múlt év óta pedig már az Örkény tagja. (Az SZFE foglalás és a pandémia éppen tanulmányai elején történt, el sem tudom képzelni, hogyan élhette meg mindezt ő és a többi egyetemista társa…)

Kis színes a végére: A Szkénének helyt adó Műegyetem végzett építészei mind rendelkeznek egy olyan papírdarabbal, amivel az autodidakta Halvard Solness nem.